A panírozókar, a magcsupaszító és a linzerköpő

A panírozókar, a magcsupaszító és a linzerköpő.

Papa mindig ugyanúgy sóhajtozott a szombati ebédnél. Ha Dotti kérdezte, miért, Papa csak morgott valamit, míg bánatosan szeletelte a rántott húst, vagy míg lenyalta a porcukrot a linzerről, mielőtt félredobta a sütit.

Ilyenkor anya dühösen elsorolta hány gramm tojásport öntött a panírozó gépbe, hogy a család elé tálalhassa a kazalnyi rántott húst és a mama mennyi lekváraromával töltötte fel az aprósütemény gyártó gépet, hogy elkészüljön az elhajított linzer.

– Szégyelld magad! – szidta anya az édesapját. – Egész álló délelőtt güriztünk a konyhában mama meg én, és ez a hála?

– Güriztetek, mi? Hah! A nagymamám! Na, ő még sürgött-forgott! Ti modern nők, csak gépeket programoztok.

Papa a focimeccs elé telepedett és felhangosítva a tévét adta a család tudtára, hogy lezárta az ebéd témát. Csak apa volt olyan bátor, hogy a közelébe merészkedjen. Hántolt napraforgómagot öntött egy tálkába és papa elé rakta.

Papa most nem érte be sóhajtozással, ezúttal igazán kifakadt.

Hogy a papírízű rántott hús az egy dolog, a fűrészpor ízű sütemény meg egy másik dolog, de már a meccs alatti szotyizás élményét is elveszik tőle?

Az ő anyukája panírozáskor még tojást ütött a tálba, jól felverte és sosem jutott eszébe még tejjel se hígítani! És a nagymamája mindig odahívta őt, amikor kinyújtotta az illatos linzer tésztát, hogy ő is belenyomhassa a szaggatót. Az volt a jó játék! Sosem bírta kivárni, hogy a mamája megkenje lekvárral a süteményeket, még forrón megette a kisült linzer javát. És boldogság íze volt annak! Papa hálás is volt minden falatért, ami akkoriban az asztalra került.

De a legjobb az volt, amikor az apja kivitte őt a Fradi meccsre. Félidőre már kicsípte a szájukat a szotyoládé és a meccs végére ropogott a talpuk alatt a tengernyi héj.

– Mi ez az előre hántolt valami? Betöltik egy gépbe a napraforgómagot az meg így, csupaszon köpi ki? Az ész megáll!

Dotti! – rikkantotta. – Láttál már szotyit?

Dotti megszeppenve rázta a fejét.

– Sejtettem – sóhajtotta papa azzal a sóhajjal, amit Dotti már jól ismert, de most végre az okát is értette.

Papa csak egy pillanatig gondolkodott.

– Öltözz kislány, elmegyünk a boltba!

– Minek? – kérdezte kánonban a család.

– Szerzünk tojást, baracklekvárt, linzer szaggatót meg szotyit. Jó – legyintett Papa –, elmegyünk a stadionhoz is, veszünk jövő hétre meccsjegyet.

Dottinak szólnia kellett volna, hogy nem szereti a focit, de ámulattal töltötte el a csillogó szemű papa látványa.

Anya nem tűnt hasonlóan lelkesnek.

– És mit csinálunk azzal a tojással? – kérdezte. – Holnap jönnek a vendégek! Mire bepanírozok elegendő húst, nem marad időm takarítani is.

– Majd mi Dottival intézzük a rántottat. Neked meg lesz időd kidobni azt a nyavalyás panírozó gépet. És ez vonatkozik a linzerre is! – nézett Papa szigorúan a feleségére.

– Nem tudok sütni! – sápadt el mama. – Csak betöltöm a gépbe a hozzávalókat.

– Akkor a linzert is megsütjük mi. Majd megmutatjuk Dottival, hogy kell gürizni a konyhában! Indulunk?

Anya és Apa nem tiltakozott. Dotti pedig rájött, hogy megkapta a legszebb ajándékot a nagypapájától: tanulás helyett, csillag alakú linzer kekszek szaggatásával töltheti a délutánt. Mosolyogva kapta fel a kabátját.

Papa még visszafordult az ajtóból a döbbent család felé:

– Aztán majd el ne felejtsétek megköszönni a finom ebédet!