A sellőlány és a fafaragó suli– mese a Duna hullámjaiból

A sellőlány és a fafaragó suli– mese a Duna hullámjaiból.

Valahol a Duna egyik rejtett öblében, Szentendre város alatt, élt egy különös sellő, akit úgy hívtak: Csipkeuszony. Uszonya olyan áttetsző volt, mint a hajnali köd, és olyan finoman fodrozódott, mint a csipke a régi esztergomi menyasszonyi ruhákon. Csipkeuszonynak nem volt se bronzszínű hajkoronája, se gyöngyökkel kirakott trónja,– de volt egy esztergapadja. Igen, jól hallottad! Csipkeuszony ugyanis szenvedélyesen imádott fát faragni.

Míg a többi sellő kagylókat gyűjtött vagy hajósokat rémített halálra éjszaka, Csipkeuszony inkább furulyákat, játékhajókat meg horgászbot-markolatokat készített a Duna mélyén talált elsüllyedt tutajok fadarabjaiból.

Egy nap két kíváncsi gyerek, – Petra és Zalán – lemerészkedett a part közelébe, és meghallották a „csatt-csitt-csatt” faragó hangokat. Követték, és mit láttak? Egy sellő, aki egy fadarabból kis teknőst formázott, miközben dúdolgatott.

– „Ti is próbáljátok ki!” – nevetett rájuk Csipkeuszony, és már adta is kezükbe a kis fafaragó kézikést (biztonsági sellő-kiadást, persze). Innentől kezdve minden délután találkoztak a parton, és a sellő megtanította nekik, hogyan „hallgat” a fa: ha jó formát adnak neki, visszamosolyog. Faragtak pálcikabárkákat, madáretetőt, sőt, egy egész mini Duna-parti várost is.

Csipkeuszony és a Zengő Hal”

Egyik reggel, amikor Petra és Zalán épp egy kis tutajt faragtak a parton, Csipkeuszony hirtelen felbukkant a habokból, izgatottan csapkodó uszonnyal.

– „Gyertek, valami csodás történt!” – kiáltotta, és már csapta is a vizet.

A gyerekek beültek egy csónakba és követték, egy rejtett kis öbölbe, ahol a Duna egészen csendes volt – mintha maga is figyelne. Ott, egy víz alatti barlang bejáratánál várt rájuk Zengő Hal, egy különös teremtmény, akinek a pikkelyei hangszerként működtek. Minden mozdulatnál más-más hangot adott ki: pengetős zizegést, fuvolás sóhajt, sőt néha klarinétos prüttyöt.

– „Ő a víz alatti hangmester” – magyarázta Csipkeuszony a gyerekeknek. – „De berekedt csak … egy kis faragott madársípba fújva tudott jelt adni, amit én készítettem neki régen.”

Petra és Zalán azonnal munkához láttak. Napokon át gyakorolták, hogyan lehet olyan fát kiválasztani, ami már magában hordoz egy hangot. Csipkeuszony úgy tanította őket, hogy: ha a fa megpendül, mikor rákoppintasz, abból madár figura lesz, ami énekelni tudó hangot ad ki.

Végül sikerült segíteni Zengőnek. Készítettek neki egy kis hangmadarat, ami újra megtanította Zengő Halat zenélni, és abban a pillanatban, amikor belefújt egy víz alatti koncert kezdődött – fák, kövek, kagylók zizegtek, csobogtak és csilingeltek. Azóta, ha valaki a szentendrei parton faragás közben halkan dúdolni kezd, azt mondják, az nem is a saját dallama… hanem a Zengő Halé, aki újra megtalálta a hangját.

„A Vén Teknős és a Mesterségek Térképe”

Egy hűvös hajnalon, amikor még a Duna partján a fű is álmosan csillogott, Csipkeuszony és a gyerekek egy furcsa neszre lettek figyelmesek: csussz-csussz, kopp-kopp. A nád közül egy óriási teknős cammogott elő – a páncélja repedezett volt, mint a régi faasztalok, de a szeme csillogott, mint aki többet látott, mint száz ember együttvéve.

– „A nevem Derengő – mondta mély hangon és lassan elnyújtva minden szót –, és egy térképet hoztam. De nem ám akármilyet! Ez itt a Duna rejtett mesterségeinek térképe.”

És ekkor kiterített a homokra egy pergament, ami halványan világított. Rajta különös jelek voltak

Egy uszony alakú olló: Vízbéli Szabászmesterség – ahol a sellők ruhákat varrtak vízinövényekből.

Egy koralltoll: Kagyló-kalligráfia – ahol rákmesterek írtak leveleket a tenger fenekére.

Egy hal formájú harang: Buborékhang-kovácsok – akik zenét kovácsoltak buborékokból.

Egy kis festékpaca: Hullámfestészet – ahol a hullámok festettek kagylóra, kavicsra és az emlékekre.

Derengő szerint ezeket a mesterségeket csak az tanulhatja meg, aki jól ismeri a Dunát és nem fél elrontani valamit.

És így kezdődött Csipkeuszony, Petra, Zalán és Derengő közös nyári kalandja– minden héten más mesterhez látogattak el, új anyagokat próbáltak ki, és a nap végén mindig faragtak valamit, ami emlékeztette őket: a kézzel készített dolgokban mindig ott rejtőzik a tudás, tehetség.