A titkok őre

A titkok őre.

Az Árnyas tölgyerdő mélyén, egy öreg fa tövének üregében lakott Titill, a borz. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt ügyes, nem volt gyors, és különösebben okosnak sem volt mondható. Ám Titillnek mégis volt valamije, amije másnak nem: az erdő minden állata megbízott benne. Úgy ám! Titill volt az Árnyas tölgyerdő minden titkának őrzője.

Ha a nyuszi megijedt az árnyékától, ha a mókus szégyellte, hogy megette az utolsó szem mogyorót, vagy ha a szarvasbika sírt éjszaka, mert azt álmodta, hogy elveszett a nagy rengetegben, mind - mind Titillhez fordultak vigaszért és meghallgatásért. Akkor aztán bizalmasan elmesélték neki, mi nyomja a szívüket. A kis borz mindig meghallgatta őket. Nem kérdezett, nem ítélkezett és tanácsokat sem adott. Ami Titill üregében elhangzott, örökre ott is maradt, és soha nem került tovább.

Egy napon azonban felbolydult az erdő békés hangulata, és minden megváltozott.

A rigó pityeregve repült az öreg tölgy ágára:
– Valaki tudja, hogy szerelmes vagyok a varjúba! – zokogta. – Pedig csak Titillnek mondtam el!

A mókus panaszosan toporzékolt:
– És valaki tudja, hogy megettem az utolsó szem télre elraktározott mogyorót! Ezt is csak Titill tudhatta…

Lassan mindenki suttogni kezdett az erdőben:
– Titill beszélt.
– Titill megszegte a csendjét.
– Nem lehet többé bízni benne.

Ám Titill csak hallgatott. Még akkor sem reagált a vádakra, amikor már senki nem köszönt neki, és senki nem látogatta meg. Csak egy morcos vén varangy üldögélt néha az ürege előtt, és halkan kuruttyolt:
– Titkokkal nem lehet játszani, kurutty - kurutty...

Az erdei lakók szívében egyre nőtt a feszültség, míg egy este összehívták a Nagy Tölgyerdei Tanácsot. A bölcs bagoly, a méltóságteljes őz, a pityergő rigó és a panaszos mókus is mind jelen voltak. Titill pedig csendesen, lehajtott fejjel ült az avarban.

– Miért tetted? – kérdezték. – Miért árultad el a titkainkat? Eljátszottad a bizalmunkat!

Titill felnézett, és csak ennyit mondott:

– Nem mondtam el semmit. De tudom, ki tette.

A rigó és a mókus felkapták fejüket, és meglepetten pislogtak a kis borzra.
– De… akkor ki.... és hogyan...?

És ekkor hirtelen leröppent az öreg tölgy legmagasabb ágáról Csillanó, a szarka.

– El kell mondanom az igazat! – csipogta remegve. – Én hallgatóztam! Mindig kíváncsi voltam, mit rejtegetnek mások. Amikor felültem az üreg melletti tölgy ágára, véletlenül meghallottam néhány titkot. Sajnálom, de nem bírtam magamban tartani. Olyan érdekesek voltak!

Nagy csend ereszkedett az erdőre.

Titill nem szólt semmit. Csak ránézett Csillanóra. Nem volt harag a szemében, inkább csak szomorúság. És talán egy kis megértés is.

A bagoly törte meg a csendet. Úgy érezte, döntést neki kell hoznia, ezért huhogva így szólt:
– Aki titkot őriz, annak nagy a felelőssége. De annak is, aki hallgatózik. És annak is, aki gyorsan ítél.

A mókus szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, Titill.

A rigó odaugrált hozzá, kedvesen hozzábújt, majd így folytatta:
– Hiányzott a borzüreg. A békés csend, a biztonság. Hiszen te tényleg őrzöd a titkainkat. Csak mi felejtettünk el bízni benned.

A rigó és a mókus megölelték a kis borzot, aki boldog volt, hogy barátai ismét a régiek. A hirtelen jött csend egy csapásra megszűnt. Az állatok felszabadultan hallgatták, hogy az erdő újra élni, zsizsegni kezdett.

Titill újra fogadott vendégeket. A borzüreg ismét titkos menedék lett. És ha néha elrepült fölötte egy szarka az csak hallgatott, és nem kíváncsiskodott soha – soha többé.