A tündérlány mesél

A tündérlány mesél.

Valamikor régen, nagyon-nagyon régen, mikor még felhők is alig voltak az égen, élt a Hatszögletű erdő közepén egy koboldcsalád. Koboldmama minden reggel útnak indította öt kis koboldját, hogy szedjenek friss gombát és édes szedret az ebédhez. Azok pedig boldogan vették a kosárkájukat és útnak indultak.

  Ám a legkisebb kobold soha nem ment messzire. Csak a kertkapuig sétált, ott elbúcsúzott testvéreitől, leült a régi fapadra, és türelmesen várta őket haza. Egy reggel, amikor épp úgy üldögélt a padon, mint mindig, arra járt Kamilla, az erdő jóságos tündére. Szokásos reggeli körútját járta, de megakadt a szeme a szomorkodó kis koboldon. Lágyan leszállt mellé, és barátságosan megszólította:

- Jó reggelt! Kamilla vagyok, az erdő jótündére. Mondd csak, miért ücsörögsz itt ilyen bánatosan, amikor zsong az erdő a nyári napsütésben?

- Jó reggelt! A nevem Miki, én vagyok a legkisebb kobold. Ne hidd, hogy szomorú vagyok, csak várom haza a testvéreimet.

- Miért nem tartottál velük? Ilyenkor a legszebb az erdő. Virágok nyílnak mindenütt, a madarak vidáman röpködnek ágról ágra. Nem szeretnéd te is látni mindezt?- kérdezte kíváncsian a tündér.

- Ó, dehogynem szeretném. Csakhogy nem láthatom- válaszolta halkan Miki. Mufurc, az erdő gonosz koboldja, átkot szórt a családomra. Elvette a szemem világát. Azóta örök sötétségben kell élnem.

- Bocsáss meg, nem tudtam... – szólt megilletődve a tündér. Ha szeretnéd, ittmaradok veled egy kicsit.

- Örülnék neki. Mondd csak, tündérlány, milyenek azok a virágok? És a madarak?

A tündérlány leszakított egy aprócska virágot, odaült a kis kobold mellé, és mesélni kezdett csilingelő hangján. Mesélt és mesélt, míg a nap fel nem ért az ég tetejére.

- Kedves kis barátom- szólt végül Kamilla-, mostmár mennem kell, de megígérem, hogy holnap is visszajövök hozzád.

- Ne menj! Ne hagyj itt most! Mufurc közeledik, és ő neked sem kegyelmez.

– Ne aggódj, nem jön senki!

– De igen, érzem. A föld remeg a talpam alatt, és hallom, ahogy a fűszálak is suttognak lépteinek nyomán. Bújj el, kérlek!

Kamilla csodálkozott egy kicsit, de nem ellenkezett. Csendben a közeli fa mögé rejtőzött. Nemsokára meg is érkezett a parányi, gonosz kobold. Kárörvendő nevetéssel nézett Mikire, majd, mintha minden rendben volna, továbbállt. Amikor a veszély elmúlt, Kamilla előlépett rejtekéből, elköszönt a kis koboldtól, és hazatért. De éjjel nem jött álom a szemére. Egyre azon tűnődött, hogyan segíthetne új kis barátján.

Másnap reggel, ahogy ígérte, visszatért. Kezében egy lantot hozott.

- Tudod mit? Minden nap eljövök hozzád, mesélek neked a világról, te pedig pengetheted a lantot úgy, ahogy a szíved diktálja.

Miki először csak óvatosan tapogatta a fura hangszert, majd megpendítette halkan a húrjait. Attól a naptól kezdve a tündérlány mindennap mellette volt és mesélt és mesélt, Miki pedig egyre bátrabban, egyre szebben játszott. Zenéje olyan varázslatosan szólt, mintha az erdő minden nap ünnepre ébredt volna: minden fa, minden virág a legszebb ruháját öltötte magára.