Aranyszarvú unikornis

Aranyszarvú unikornis.

            A palota kertjében ezrével nyíltak a rózsák. Vörös, sárga, fehér és rózsaszínű szirmaik lágyan ringtak az enyhe szélben, a napsugarak csodás fénybe öltöztették őket.

            Az unikornisok lakhelye éppen ezekkel a virágokkal szemben helyezkedett el, közvetlenül a kastély mellett. Hajnalonta a király parancsára az őrtündérek felpattantak a hátukra, ők a levegőbe emelkedtek, és körbejárták az országot. Ellenőrizték az utcákat, tereket és minden épületet. Ha valahol bajba jutott embert találtak, leszálltak, és a tündérek a segítségükre siettek. Mikor visszatértek a palotába, a hercegnő a rózsakertben várta őket. Amint leereszkedtek a levegőből, és a tündérek leugrottak a hátukról, a kis hercegnő közelebb sétált, megsimogatta és kikérdezte őket. Nagyon érdekelte, hogyan él az ország népe, hiszen ő még sohasem tette ki a lábát a palotából. Az unikornisok szívesen meséltek a megtett útról, és az emberekről. A tündérek megálltak a közelükben, és mosolyogva nézték a kishercegnőt, amint mindenről elfeledkezve beszélget velük.

A tizenkét unikornis között volt egy, akinek mindig aranyszínűre változott a szarva, amikor a kishercegnő simogatta a hátát, ezért őt Aranyszarvúnak nevezték el.

Egy napon azonban a kishercegnő gondterhelten sétálgatott a szép rózsák között. Már minden virágot megnézett, de még mindig nem érkezett meg az őrtündérek csapata az unikornisokkal.

– Valami baj történt! – gondolta, és felnézett az égboltra. Már egy ideje kémlelte a rózsaszín felhőket, amikor szárnysuhogásra lett figyelmes.

– Végre megjöttetek! – kiáltotta. A tündérek szótlanul szálltak le az unikornisok hátáról. A hercegnő azonnal észrevette, hogy az Aranyszarvú és utasa nincs közöttük.

– Hol van Aranyszarvú? – kérdezte ijedten.

– Ne aggódj, már túl van a veszélyen! – felelte a rózsaszín ruhás tündér. A hercegnő aggódó tekintete láttán folytatta a beszédet. – Már hazafelé indultunk, amikor megláttuk, hogy a Kerekerdőben tűz ütött ki. A lángnyelvek magasra csaptak, és a fák recsegve-ropogva hajladoztak. Minden őrtündér tűzoltó porért csettintett, azokat leszórtuk a magasból, és azzal megfékeztük a lángokat.

– Óh, de szerencse, hogy ott voltatok! – vetette közbe a hercegnő. – De még mindig nem tudom, hogy miért nem jött haza Aranyszarvú – nézett a rózsaszín ruhás tündérre.

– Légy türelemmel, mesélem tovább! – intette a tündér, és folytatta a történetet. – Tudod, hogy a Kerekerdő közepén áll egy kis kunyhó, és abban él egy özvegyasszony a fiával – magyarázta, és amikor a kis hercegnő bólintott, folytatta. – Benéztünk hozzájuk. A fiút a kertben fekve találtuk, idős édesanyja egy rádőlt fatörzstől akarta megszabadítani, amikor megérkeztünk, de az túl nehéznek bizonyult. Aranyszarvú odarepült és erős szarvával megemelte a rönköt. A fiú így megmenekült, de a lába megsérült. Van erre egy varázsigém, elmormoltam, és azonnal jobban lett – nézett jelentőségteljesen a tündér.

– Jó, hogy van egy ilyen képzett tündérünk! – ismerte el a hercegnő. – Aranyszarvú is megsérült? – kérdezte aztán.

– Igen. Nagyon nehéz volt az a fatörzs, parázslott is még, és a szarvát megsebezte. Most ott van vele az aranyruhás tündér, varázsigét keres a bajára – magyarázta a rózsaszín ruhás tündér.

– Miért nem jöttek vissza a palotába? – kérdezte a hercegnő.

– Aranyszarvú túl gyenge ahhoz, hogy repüljön – felelte a tündér.

– Azonnal odamegyek! – kiáltotta a hercegnő, és felpattant a legközelebb álló fehér szarvúra.

Sebesen repültek, alattuk kis házak, erdők, mezők és folyók váltották egymást.  Perceken belül a Kerekerdőhöz értek. Annak közepén állt a kis ház, melynek kertjében leszálltak. Aranyszarvú szomorúan álldogált a kidőlt fa mellett. Az aranyruhás tündér és egy fiú vígasztalták.

– Meglesz a varázsige, és meggyógyulsz! – ígérte a tündér.

A hercegnő leugrott a fehér szarvú hátáról, és odasietett. Nem szólt egy szót sem, csak megölelte Aranyszarvút. Az unikornis odahajtotta a fejét a vállára, és a kishercegnő megsimogatta a hátát.

– Nézzétek, aranyszínű lett a szarva! – mutatott a fiú az unikornisra.

– Igen, és teljesen ép! Meggyógyult! – kiáltott a tündér.

– Visszatért az erőm! – örvendezett Aranyszarvú.

– Indulhatunk haza? – kérdezte a kishercegnő.

– Még ne menjetek el, kérlek! Maradjatok itt ebédre! – hívta őket a fiú.

A két unikornis, a tündér és a hercegnő szívesen maradtak. Az özvegyasszony már elkészítette a kunyhóban a finom ebédet, megterített, és délben együtt ettek, ittak, közben sokat beszélgettek. A hercegnőnek ez volt az első útja a palotán kívül, és minden érdekelte. A fiú erős és napbarnított, megértő és jószívű, szórakoztató legény hírében állt. Igyekezett lenyűgözni a lányt, és ez sikerült is, mert amikor eljött a búcsú ideje, a kishercegnő így szólt:

– Örömmel látunk a palotában, ha arra jársz, gyere be hozzánk!

– Megígérem! – szólt a fiú, és felsegítette a hercegnőt Aranyszarvúra.

A kis csapat már régen eltűnt a kéklő égbolton a felhők között, amikor a fiú még mindig a kertben állt és nézett utánuk.

– Varázslatos dolgok történtek ma! – gondolta.

Szinte ugyan ebben a pillanatban szólalt meg a hercegnő:

– Varázslatos ez a nap!

– Igen! Az! – bólintott Aranyszarvú.

Hamarosan megérkeztek a palota kertjébe, és az unikornisok pihenni tértek. Aranyszarvú látta, hogy a kishercegnő még sokáig sétált a kertben a rózsák között. Úgy tűnt, hogy hiányzik neki valaki.

Amikor pirkadni kezdett, az őrtündérek felpattantak az unikornisok hátára, és elindultak. Az országban ezen a napon is lehet olyan, aki a segítségükre szorul!  Amikor a Kerekerdő közelébe értek, Aranyszarvú lenézett a kis kunyhóra, amelyből éppen akkor indult el a fiú egy tarisznyával a vállán.

– Úgy érzem, hogy a palotába tart! – mosolyodott el Aranyszarvú.

Ezen a napon szerencsére senkinek nem volt szüksége varázsigére. Hazafelé tartottak, amikor Aranyszarvú észrevette, hogy a fiú a kunyhóból a Kerekerdő szélén jár. Amikor a tizenkét unikornis a palota kertjében leszállt, és az arany ruhás tündér lepattant a hátáról, Aranyszarvú szó nélkül visszafordult. A kishercegnő utána kiabált:

– Hová mégy?

– Bízz bennem! – felelte, és meg sem állt a Kerekerdőből kivezető útig. Ott aztán leszállt, és így szólt a fiúhoz:

– Valahol már várnak! Ülj fel, odaviszlek!

A fiú értette, és örömmel ült fel rá. Percek alatt megtették a hosszú utat. A rózsakertben ott állt a hercegnő, és amikor meglátta Aranyszarvút és a fiút, eléjük sietett.

– Reméltem, hogy Aranyszarvú gyorsan iderepít téged! – suttogta.

– Elindultam ide, és Aranyszarvú út közben talált rám. Vele nagyon gyorsan ideértem! – felelte a fiú.

            A kishercegnő megmutatta a palota kertjét, a gyönyörű rózsák között sétáltak, amikor Aranyszarvú úgy döntött, hogy elhozza az özvegyasszonyt is ide. Észre sem vették, amikor elindult, de azt már látták, amikor megérkezett. Aznap együtt ebédeltek, és ezentúl nagyon gyakran találkoztak. Aranyszarvú boldogan fuvarozta őket, amikor csak akarták. Hamarosan el sem tudták képzelni az életet egymás nélkül.

– Milyen jó, hogy van egy aranyszarvú unikornisunk! – gondolták mindannyian.

Ti szeretnétek, ha nektek is lenne?