Az égig érő magnólia

Az égig érő magnólia.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó és egy öregapó. Szerény házikójukban éltek, mindenük megvolt, csupán egyetlen bánat keserítette meg az életüket: nem volt gyerekük. Öregapó a ház körül dolgozott serényen, öreganyó a virágokat és a zöldségeket gondozta nagy szeretettel.

Egy napon így szólt sóhajtva öreganyó:

- Nézd, öregapó, ez a magnólia még mindig olyan, mint amikor elültettem öt esztendeje. Még a levelei is sápadtak, az ágai erőtlenek. Attól tartok, végleg elsorvad.

- Úgy bizony- bólintott öregapó- várj csak, hozom a fűrészt, tüstént ki is vágom, ültetünk a helyébe egy másikat!

El is indult, hozta a fűrészt, de ahogy épp nekilátott volna, egy vékony, csipogó hangocska szólalt meg a fa levelei közül:

- Ne vágd ki, kérlek, nem lesz hol aludnom!

Öregapó megállt. A fa egyik ágán egy parányi cinege kuporgott, reszketve, szomorúan. Az öreg szíve megesett rajta. Letette a fűrészt, és inkább csak levágta a beteg ágakat. Öreganyó disznózsírral kente be a sebhelyeket, hogy segítsen a fának meggyógyulni.

- Adjunk még egy esélyt neki- mondta öregapó halkan. Hátha újra életre kap.

Eltelt a nyár, elvonult az aranyruhás ősz, majd a tél is továbbállt, hogy helyet adjon a tavasznak. És ekkor csoda történt: a magnólia megerősödött, kétszer akkorára nőtt, mint azelőtt volt, és lila virágai úgy ragyogtak, hogy még a szomszédok is megálltak csodájára.

- Micsoda pompás fa!- álmélkodtak.

A cinege visszatért, és most már hozta magával a rokonait is. A magnólia lombja alatt vidám madárdal töltötte be a kertet. A fa egyre csak nőtt, terebélyesedett, mintha az ég felé akarna nyúlni. Egy napon arra repült egy galamb:

- Nincs hol aludnom, rakhatnék-e itt fészket?

- Persze, van hely bőven- válaszolta a cinege. Azzal a galamb fészket rakott a felette levő ágon.

A magnólia pedig egyre csak nőtt és nőtt. Arra repült egy fecske:

- Nincs hol aludnom, rakhatnék-e itt fészket?

- Persze, van itt hely bőven- válaszolta a galamb. Azzal a fecske is fészket rakott az egyik ágon.

A magnólia pedig egyre csak nőtt és nőtt, egészen az égig nőtt. Közben nagyon sok madárka otthonra talált a  lombja között. A Nap mosolyogva nézte, hogy mi történik, majd így szólt a madárkákhoz:

- Hogy kerültök ti ide, ahol a madár sem jár?

A madárkák elcsiripelték a történteket. A Nap úgy gondolta, megjutalmazza az öregek jóságát. Hajnalban, az első fénysugáron leeresztette egyik leányát a házikó ablakába. A napfény-leány bekopogtatott. Öregapó kinyitotta az ablakot és egy parányi ragyogó leányzó állt előtte:

- A nevem Napsugár, nincs hol aludnom, beengedtek?

Öregapó és öreganyó boldogan tárta ki az ablakot. A kislányt úgy szerették, mintha csak a sajátjuk lett volna. S attól a naptól kezdve minden reggel madárdal ébresztette őket. A  ház megtelt nevetéssel, szeretettel, élettel.