Berci és a hála

Berci és a hála.

Amikor Berci kicsi volt, sokszor elfelejtett köszönetet mondani a kapott dolgokért. Anyukája főztjét, az új játékot vagy ruhát még csak-csak megköszönte, mert ezek láthatóak voltak, de a napsütésért, a pihentető alvásért és egyéb, nem kézen fogható dolgokért gyakran elfelejtett köszönetet mondani a Jóistennek. Így volt ez egészen addig, amíg súlyos mandulagyulladása nem lett. Lázasan forgolódott az ágyában, és nyugtalan álmai voltak.

Egy este egy különös álmot álmodott. Egy kisangyalról, aki a mennyországban a többi angyal között élt. Míg a többiek reggeltől estig az Urat dicsérték, ő, a kisangyal, csak sóhajtozott. „Micsoda unalom! Miért mindig csak az Úr jóságát kell énekelni?” – gondolta magában. Mígnem az Úr el nem döntötte, hogy leküldi a földre, hogy tanulja meg, mi a hála.

A kisangyal izgatottan felfedezte az emberek világát. De sok nyomort is látott, és egy kisfiút, aki pontosan olyan volt, mint ő, hálátlan. A kisangyal szíve megérintődött, és rövid imát mondott a fiú gyógyulásáért, hogy majd hálás legyen, ha visszakapja az egészségét. A fiú neve Berci volt.

Berci hirtelen felriadt. Még mindig emlékezett az álomra. „Olyan vagyok, mint az a hálátlan kisangyal” – borzadt el saját magától. Azonnal imádkozott: „Istenem, segíts nekem, hogy megtanuljak hálát adni mindenért.” Ekkor érezte, hogy jobban van. Már nem fájt a feje, és bár szomjas volt, nem érezte magát gyengének. Kedve támadt felkelni az ágyból, de még mielőtt felállt volna, összetette a kezét, és hálát adott a felépüléséért.

Az álombeli angyal képe lassan elhalványodott Berci lelkében, de a tanulság örökre megmaradt benne: Mindig legyen hálás!