Csibészke naplója- Indiánosdi

Csibészke naplója- Indiánosdi.

A becsületes nevem Csintalan Béla Szilárd Kelemen, de mindenki csak Csibészkének hív. Ezt már említettem párszor, tudom. De hát, ahogy a tanító bácsi mondja: „Ismétlés a tudás anyja.” Őt különösen kedvelem. Kissé telt, mélyen zengő, morgós hangja van, mégis kedves ember. Mindent lát és mindent hall, legalábbis ezt állítja. Mindig azt mondogatja, hogy „Nekem hátul is van szemem!” Pindúrral, az egyik legjobb barátommal már sokszor próbáltuk megkeresni azt a bizonyos hátsó szemet, de eddig nem jártunk sikerrel. Egyetlen hibája van a mi tanító bácsinknak: mindig pont ott bukkan fel, ahol a legkevésbé szeretnénk.

Elmesélem, mi történt ma délután.

Ezen a héten délelőtt van a tanítás, így az egész délután a miénk. Ebéd után rögtön indultunk a nádasba, hogy kitaláljuk, mivel töltsük a szabadidőt. Ahogy az lenni szokott, Bazsi most is előállt egy nagy ötlettel:

- Játsszunk indiánosdit!- kiáltotta.

- Remek! – lelkesedtem. Tudok hozni pár libatollat, amit a fejünkre tűzhetünk.

- Az kevés lesz az indiánosdihoz- vette át a szót Bazsi, és már csillogott a szeme. Az indiánoknak íjuk és nyílvesszőjük is van!

- Nekem van egy ötletem!- rikkantott Jankó. Faragjunk nádból nyílvesszőt!

- Szuper, és tegyünk a közepébe egy nagy szeget.- toldottam meg én.

- De nehogy kies­sen az a szeg.- gondolkodott hangosan Béni. Valahogy oda kellene ragasztani.

- Naná!- csapott a homlokára Bazsi. Öntünk a nád belsejébe egy kis szurkot. Tudom is, honnan szerzünk!

És ezzel el is dőlt minden. A szavakat tettek követték. Néhány óra múlva már mindannyian saját készítésű íjjal és nyílvesszőkkel felszerelkezve oson­tunk a nádasban. Aki csak arra járt az úton, elé ugrottunk, és jól megijesztettük. Nem engedtük tovább senkit, csak ha megcsinálta, amit kértünk tőle. Fergeteges móka volt!

Egyszer azonban észrevettük Kovit, aki szomorkásan ballagott az úton egy bádogból hajlított kannával. Vizet hozott az utca végén lévő kútból, abból a kútból, amelynek olyan kristálytiszta vize van, hogy abból iszik a fél falu!

Amint közelebb ért, elébe ugrottunk.

- Állj, vagy lövünk!- ordítottuk egyszerre.

Kovi megállt, letette a kannát, és csak mosolygott. Tudta, hogy ez csak játék.

- Most úgy táncolj, ahogy mi fütyülünk, különben nem engedünk tovább!

Kovi belement a mókába. Mi fütyültünk, ő táncolt. Úgy nevettünk, hogy Bazsi ujja egyszer csak megcsúszott az íjon, és suhh!  A nyílvesszőt kilőtte. Befúródott a kannába, lyukat ütött rajta, a víz pedig csobogva tört elő, mint egy igazi szökőkút.

Megdermedtünk. És még jobban, amikor megpillantottuk a tanító bácsit, amint egy korsó vízzel közeledett. Már nem volt idő elbújni.

- Itt meg mi történt?- kérdezte, amikor meglátta a kanna csobogását.

- Mi csak játszottunk… és véletlenül… belelőttem a nyilat… - hebegte Bazsi.

Kénytelenek voltunk mindent bevallani. A tanító bácsi szigorúan nézett ránk:

- Tudjátok, mekkora balesetet okozhattatok volna ezzel a szerintetek ártatlan játékkal? Még szerencse, hogy csak a kannába fúródott a szeg! Most pedig menjetek haza, és mindent mondjatok el a szüleiteknek, különben majd én mesélem el családlátogatáskor.

Szót fogadtunk, és szétszéledtünk. Itthon aztán volt nemulass! Édesapám alaposan leteremtett, és a végén még rám is bízta a nyúlketrec megszegelését, ha már annyira ragaszkodom a szegekhez.