Incifinci, az ügyes kisegér

Incifinci, az ügyes kisegér.

            Incifinci, a kisegér naphosszat az egérlyukban üldögélt egy piros fotelban. Szerette ezt a helyet, bár a lakásnak ez a sarka sötétségbe burkolózott, de ő nem is vágyott ki a napfényre. Reggeltől estig pihengetett, éjszaka szaladt csak ki a kamrába, hogy megdézsmálja a sajtkészletet. Amikor jóllakott, folytatta a lustálkodást.

            Történt egyszer, hogy a gazdasszony észrevette, hogy a hatalmas guriga sajt egy része hiányzik. Megkérdezte a családtagokat, hogy tudnak-e erről valamit, de mindenki csak rázta a fejét. Az asszony úgy döntött, hogy végére jár a dolognak.

– Gyere cirmos cica, keresd meg az egeret! – hívta a macskáját, és amikor az kelletlenül megjelent, bezárta a kamrába.

– Nem akarok vadászni! – nyávogta a cirmos cica, de a gazdáját ez egyáltalán nem érdekelte, így kénytelen – kelletlen leült az egérlyuk elé.

Amikor eljött az este, Incifinci gyomra hangosan korogni kezdett. Felállt a kényelmes, piros fotelből, és elindult az egérlyuk kijárata felé. Amint kitekintett az ajtón, meglátta, hogy a cirmos cica elnyúlva fekszik előtte, és mélyen alszik.

– Hogy fogok én innen kijutni? Elzárták előlem az utat! – gondolta magában. – Sebaj, majd legyőzöm az akadályt! – határozta el, és úgy is tett. Az egérlyuk legtávolabbi zugába sietett, jó nagy lendületet vett, és nekifutásból átugrotta a cirmos cicát. – Ez sikerült! – örvendezett magában, és rohant a nagy guriga sajthoz, a középső polcra. Igen ám, de a nagy sietségben levert egy sárgabarack lekváros üveget, amely nagy csörömpöléssel eltört, és erre a zajra a macska felébredt. Álmosan nézegette a kamrát, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Ezt a néhány pillanatot kihasználta Incifinci, és usgyí, egyik lába itt, a másik ott, kirohant az ajtón. Szaladt, szaladt, ahogyan a lába bírta. A cirmos cica észbekapott, kitörölte az álmot a szeméből, és üldözni kezdte őt.

– Most megvagy! – kiáltotta, és elkapta a farkincáját. Incifinci azonban ügyesen megszökött a karmai közül. A cica mérgelődve követte, és már megint a sarkában volt, amikor a sötétből egy cirkusz fényei rajzolódtak ki előttük.

– Megmenekültem! – gondolta Incifinci, és éktelen kiabálásba fogott.

– Üldöz a macska! Segítsetek! – cincogta.

A cirkusz állatainak álmát egy szép zsemleszínű kutyus őrizte. Amikor meglátta a cirmos cicát, úgy megugatta, hogy szegény macska teljesen elfelejtette, hogy ő éppen egeret szeretett volna fogni, és visszafordult oda, ahonnan jött. Incifinci hálásan megköszönte, hogy megmentették.

– Nem mehetek haza, mert otthon a cirmos cica vár. Maradhatok nálatok? – kérdezte.

– Azoknak az állatoknak adnak itt szállást, ételt és védelmet, akik nappal szórakoztatják a gyerekeket. Ők sokat dolgoznak, hogy megtanulják a mutatványokat, megérdemlik, hogy legyen hol aludniuk, tudjanak mit enni, és hogy megvédjem őket. Te mit adsz cserébe, ha mindezeket megkapod? Mihez értesz? – érdeklődött a zsemleszínű kutyus.

Incifinci elgondolkodott. Valójában ő a pihenésen és a sajtlopáson kívül semmihez sem ért. Ezt azért mégsem mondhatja, hiszen akkor nem engedik be a cirkusz területére.

– Mit kellene tennem, hogy itt maradhassak? – kerülte ki a válaszadást ügyesen.

– Éppen gyengélkedik a mutatványos kisegerünk. Helyettesíthetnéd! – felelte a zsemleszínű kutyus.

– Milyen mutatványokat csinált? – nézett rá Incifinci.

– Biciklizett, és közben tányérokat hajigált a magasba, majd elkapta őket – felelte a kutyus.

– Mikor lesz előadás? – kérdezte Incifinci.

– Három nap múlva! – tájékoztatta a kutyus.

– Addigra megtanulok biciklizés közben tányérokat dobálni és elkapni! – határozta el Incifinci. – Akkor beengedsz? – folytatta.

– Gyere! Megmutatom az ágyadat! – állt el az útból a zsemleszínű kutyus.

Incifinci örömmel követte őt, és elámult, amikor egy szép, nagy szobába vezette, ahol sok kisegér aludt a kék pettyes dunnák alatt. Állt ott egy üres fekhely, és mivel munkát vállalt, így elfoglalhatta. Olyan jól aludt, mint még talán soha.

Reggel szép sorjában elmesélte a többieknek, hogyan került ide, és megkérte a gyengélkedő mutatványos kisegeret, hogy tanítsa meg őt is biciklizni majd tányért dobálni. A kisegér nem irigyelte a tudományát, és bár nem könnyen, de sok szorgalommal és kitartással három nap alatt Incifinci megtanulta ezt a mutatványt.

Elérkezett az előadás napja. A porondon kigyúltak a fények, és Incifinci bebiciklizett a nézők elé egy emelvényre. Nem nézett le a nézőtérre, csak csinálta azt, amire megtanították. Amikor elengedte a kormányt, és elkezdte a tányérdobálást, kicsit izgult, hogy nem sikerül majd, és leejt egyet. De aztán hallotta a gyerekek kacagását, tudta, hogy most örömöt szerez nekik, és teljesen elfelejtett aggódni. Amikor véget ért a műsorszám, lepattant a bicikliről és megemelte a süveget, amit előadás előtt a fejére tettek, majd meghajolt. Óriási tapsvihar fogadta! Büszkén vonult ki a porondról. Az ajtóban egy egész egércsapat várta. Mindannyian gratuláltak neki, és ez boldogsággal töltötte el.

            Amikor csend borította el a környéket, Incifinci megállt a zsemleszínű kutyus mellett.

– Maradnék még! – közölte. A kutyus intett, hogy érti.

– Jól érzed itt magad, látom! Nagyon ügyes vagy! Ha meggyógyul a kisegér, majd csináltok egy közös számot! – felelte.

            Incifinci annyi sajtot kapott, hogy nem tudta már megenni. Eszébe jutott, hogy tartozik a gazdasszonynak. Egy napon felült a zsemleszínű kutyus hátára, aki elvitte őt a házba, amelynek kamrájából korábban annyi sajtot elcsent, és egy egész gurigát letettek a polcra. A cirmos cica elismerően nézte, és eszébe sem jutott elüldözni.

– Tessék, itt egy jegy! Nézd meg, mit tanultam!– nyújtott át neki egy papírt Incifinci, és a zsemleszínű kutya hátán elballagtak a cirkusz felé vezető úton.