Jojó és Tutu: Mi a manul

Jojó és Tutu: Mi a manul.

Egy koraőszi reggelen Anyaanya így ébresztette Jojót.

– Ma együtt elmegyünk az állatkertbe. Nagy mulatság lesz ott, a vadmacska fesztivál! Idén a vadmacska az év emlősállata és megünnepelik őt mindenféle programmal. Megnézzük mi is.

Jojó nagyon izgatott lett ennek hallatán. Szerette az állatkertet, amihez közel laktak, így már többször is járt ott. Tutu még nála is izgatottabb volt.

– Az állatkertben nagyon sok rokon cica van! Végre láthatom őket – lelkendezett.

Reggeli után Anyaanya bepakolta a hátizsákba az uzsonnát, innivalót és zsebkendőket, Apaapa pedig előkészítette a babakocsit. Jojó a kedvenc lila ruháját vette fel a különleges alkalomra és Tutu nyakába is köttetett egy lila kendőt Anyaanyával.

Az Állatkert egy jó sétányira volt. Mire odaértek, már sokan voltak a látogatók.

– Cica! – kiáltotta boldogan Jojó, mert mindenhol a vadmacska képével díszített plakátot lehetett látni. – Nézd, Tutu!

Az állatkerti sétány két oldalán pultokat állítottak fel. Ezeknél mindenféle játékot ki lehetett próbálni és játékos ismertetők is voltak a vadmacskáról és az erdőben élő állatokról, növényekről. Jojó kicsi volt még a legtöbb programhoz, amiket nagyobb, főleg óvodás és iskolás gyerekeknek tartottak, de így sem maradt ki a jóból. Rengeteg látnivaló volt és egy koncertet is tartottak! A „szederbokros” bácsi énekelt – Jojó azért hívta így, mert nagyon-nagyon szerette a Szederbokor című dalt, amit a bácsi írt. Most pedig élőben is hallgathatta őt! A dalok ezúttal a vadon élő állatokról szóltak: volt külön dala természetesen a vadmacskának, azon kívül pedig az ürgének, a vidrának, de még a pelének és a földikutyának is. Jojónak nagyon tetszett a koncert és az egészet végigtáncolta Tutuval. Annyit ugrált, hogy jól elfáradt és megéhezett.

Egy padnál meguzsonnáztak, után vettek kürtőskalácsot is. Anyaanya a fahéjasat és a málnásat szerette, Apaapa a pisztáciásat. Jojó pedig mindegyiket. Tutut is megetette, akinek a bundájára így szárított málna darabok és némi cukor ragadt.

Délután megnézték a kedvenc állataikat. Jojó nagyokat kacagott a vízben játszadozó fókákon és a kergetőző mókusokon, és az élénk mintázatú tigrisek és zsiráfok is tetszettek neki. A teknősök, Apaapa kedvencei a szurikátákkal közös kifutóban laktak. Nagyon muris látvány volt, ahogy az őrködő szurikáta felpattant az egyik nagyobb teknős hátára és a páncélján nyújtózkodva kémlelt körbe.

Anyaanya kedvencét, a manult is megnézték. Na de mi az a manul? Jojó sokáig bámulta a kifutót, ahol a manulnak kellett lennie, de sehol sem látta.

– Nincs manul – állapította meg, orrát az üvegnek nyomva. Talán sosem fogja megtudni, mi is az?

– Lehet, hogy elbújt – találgatott Tutu.

A manult végül Anyaanya vette észre. Ott ücsörgött a sziklák tetejére helyezett kis kuckóban morcos ábrázattal és álmosan. Olyan volt, mint egy nagyon vastag bundájú szürke cica, kerek bagolyfülekkel és csíkos farokkal.

– Ő a pusztai macska. Azaz a manul – magyarázta Anyaanya. – Nagyon messze él, Ázsiában, hideg és sziklás vidékeken.

Jojó rettenetesen szerette volna megsimogatni a manult. Vagy legalább kicsit közelebb csalni, hogy többet lásson belőle. A manul viszont meg sem moccant, kövér, szőrös gombócként üldögélt a kuckójában. Hiába hívogatta Jojó, pedig igazán kedves hangon szólt hozzá.

– Majd én bemászom oda és felébresztem a manult. Megkérem, hogy jöjjön le – javasolta Tutu. Ez igazán remek ötletnek tűnt. Jojó segítségével már indult is volna a rácson át, de Anyaanya még időben észrevette és elkapta.

– Jojó, nehogy bedobd Tutut a manulhoz! – rémüldözött.

Hát így mászott be majdnem Tutu cica a manulhoz. Anyaanya persze ezután többször is elmondta Jojónak, hogy nem szabad a plüsscicát átdugni a rácson és zavarni az Állatkert állatait, és ha Tutu benn ragad, akkor nem tudják onnan kiszabadítani. Már ha egyáltalán befér a rácson, mert a rács azért eléggé kicsi lyukakkal rendelkezett.

– Majdnem sikerült jobban látni a manult – sóhajtott Jojó. Anyaanya megjegyezte, hogy majd eljönnek máskor is, amikor nem lesz olyan sok látogató és akkor talán a manul is szívesebben jön közel. (Ebben egyébként Anyaanyának igaza volt: egy héttel később, amikor újra elmentek az állatkertbe, a manul egyenesen odament Jojóhoz és Tutuhoz, mintha csak köszönni akarna nekik.)

Hazafelé sétálva összeszámolták, milyen cicákat is láttak. Megnézték az oroszlánokat, a tigriseket, a leopárdokat és persze a manult is. Igazi vadmacskát ugyan nem láttak, mert ők védett állatként az erdőkben éltek, de az egész napos ünnepség róluk szólt, úgyhogy beleszámolták őket is.

– Majd képen megnézünk még vadmacskákat, meg persze manult is. Úgy nem tudnak előlünk elbújni – mondta Anyaanya. Jojó helyeselt volna, ám eddigre annyira elfáradt, hogy békésen szundikált a babakocsiban, Tutut magához ölelve.