Medveanyó és a boszorkány

Medveanyó és a boszorkány.

Gyönyörű szép, kacskaringós erdőben lakott medveanyó, a két kicsi játékos bocsával. Jó barátságban voltak ők a bagollyal és szerették a pacsirtákat is, akik reggelente vidám énekkel keltették ébredésre a medve családot. De nem csak ezt a két madarat szerették, hiszen sok féle fajta madárka csiripelte, kakukkolta, énekelte, és károgta tele az erdő csendjét. Az erdő közepén, ahol kedves kis tó csillogtatta tiszta vizét, még gólyák is tanyáztak nyaranta, vidáman kelepelve, halászással töltve az időt. A rigók és fecskék szúnyogra vadászva repkedtek. A fák, bólogatva örvendeztek, amikor ágaikra helyezték a különféle fészkeket és óvó szeretettel rejtették leveleik közé a tojásaikon ücsörgő madarakat.

Medve anyó éppen málnát keresett, amikor hirtelen szeme elé toppant az irigy boszorkány. Mackó néni nagy zavarba jött és mivel még soha nem látott boszorkányt, inkább a vastag törzsű nyárfa törzsén manikűrözte át a körmeit.

- Mit csinálsz te medve? - kérdezte az irigy boszorkány.

- Én? Csak simogatom ezt a fát, mert nagyon szeretem és ő is szeret engem, mert koptatja a hosszúra nyúlt körmömet.

Megirigyelte a boszorkány ezt a szeretetet és dühös lett a fára.

- Ez a fa csak itt áll. Nem csinál semmit, te meg szereted? Tudod mit? Eltüntetem innen ezt a fát - azzal odalépett a vastag törzsű nyárfához, rácsapott a varázs botjával és duruzsolta.

- Csimbiri bamburi hopp!

Azonnal eltűnt a fa és vele együtt eltűnt számos madárfészek és kismadár. Eltűnt a hűsítő árnyék is. A rekkenő hőség azonnal megizzasztotta medveanyót, aki meghökkenve bámult maga elé.

- Micsoda? Te elloptad a manikűrös fámat? Elloptad a szárnyas barátaimat? Azonnal rakd vissza!

A boszorkány azonban kinevette a medvét és szaladt egyik fától a másikig és mindegyikre rácsapott a varázspálcájával és mondta, csak mondta a varázsszavakat.

- Csimbiri bamburi hopp!

Ahogy szaladt egyik fától a másikig, úgy tűntek el egymás után a csoda szép jegenyék, a fenyőfák és akácok, mind mind levegővé váltak. A végén nem is maradt, csak egyetlen egy kis vézna vadszilvafa, amin ott ült egy riadt szarka. Mikor meglátta a boszorkányt, azonnal felrepült és cserregve vitte a hírt tova, hogy milyen csoda irigy banya van a közelben. Meghallották ezt a kicsi medvebocsok is, és bukfencet vetve szaladtak medveanyóhoz, aki azonnal átkarolta őket. Megdöbbenve látták a mackó gyerekek, hogy eltűntek a gyönyörű, árnyat adó fák és az üres pusztaság felett még a madarak sem járnak.

A boszorkány ugrándozva közeledett a medvékhez, miközben kárörvendő kacaja visszhangzott a tájban. De már ekkor feldühödött medveanyó és félteni kezdte a kicsinyeit is. A kis bocsokat letette, kikapta a varázsbotot a banya kezéből és azt brummogta: - Csimbiri bamburi hamm! - és bekapta a boszorkányt, mielőtt megmukkanhatott volna.

Abban a pillanatban előbújtak a fák, egyik a másik után, rajtuk a madárfészkekkel és madarakkal. Visszatért a hűsítő árnyék is. A bocsok vidáman szaladtak egyik fától a másikig bujócskázva, míg anyukájuk át nem terelte őket az erdőn. Fürödni indultak a tóhoz, mert a rekkenő hőség miatt kibújtak volna már a bundájukból, olyan melegük volt. A mackógyerekek lubickolva örvendeztek a hűsítő fürdőnek. Medveanyó pedig megfogadta, hogy soha senkitől nem fogja irigyelni azt, amit szeret.