Megenni vagy nem megenni, ez itt a kérdés! (Piroska és a Farkas újragondolt meséje)

Megenni vagy nem megenni, ez itt a kérdés! (Piroska és a Farkas újragondolt meséje).

Az erdőben az állatok békességben éldegéltek, de a farkas nem sokáig bírta a nagy nyugalmat, mert nem tudni mi okból egyik napról a másikra megváltozott és vérengzővé vált. "Emberhúsra éhezem!"-mondogatta fogát vicsorítva miközben fel s alá nyargalt az erdő fái között. Az állatok összegyűltek, hogy mitévők legyenek és a kupaktanácson elhatározták, hogy megvédik az erdőbe látogató embereket.

Egy napsütéses délután Piroska, aki nem is sejtette, hogy a farkas mit tervez, fürge lábakkal igyekezett a nagymamájához, egy kosárnyi finomsággal megrakodva.

És a farkas, akinek az orrát megbirizgálta a finom sütemény illata, amit Piroska édesanyja sütött, már résen volt, hogy elkapja áldozatát. Ekkor lépett közbe elsőként Lufi, a varangy, aki nem ugrált, hanem szó szerint lebegett. Senki sem tudta pontosan, hogyan, de állandóan úgy tűnt, mintha egy láthatatlan héliumos lufi tartaná a levegőben.És Lufi még arról volt ismert, hogy szerette hosszas filozófiai elmélkedésekkel megzavarni az erdei lakók mindennapjait.

Amikor a Farkas már a nagymama háza felé tartott, amikor útját állta Lufi, aki egy nagy lapulevélen ringatózott.

„Hová ilyen sietősen, bundás barátom?” – kérdezte mély, elgondolkodtató hangon. A Farkas bosszúsan nézett rá. „A Nagymamához megyek, nincs időm fecsegni!”

„Ó, nagymama!” – kvarkogta Lufi, -mintha épp egy ősi titok kulcsát forgatná a kezében. „De mondd csak, mi is a nagymama? Egy női lélek?”

A Farkas értetlenül pislogott. „Mi van?”

„Látod, barátom, ha belegondolunk… a nagymama talán nem is ebben a tér-idő dimenzióban él. És ha így van, akkor vajon tényleg meg lehet őt enni?”

A Farkas feje már fájt a sok filozofálástól, így inkább továbbrohant. De addigra már a postagalamb, Berci, és Mókica, a mókus is értesült az eseményekről, és mozgósították a libát.

Szibilla egy fehér liba volt, de nem akármilyen! Ő volt az erdő legnagyobb tragédia-mestere. Bármi történt, ő úgy reagált rá, mintha egy Shakespeare-drámába csöppent volna. Aznap éppen elegánsan úszkált a patakban, amikor meglátta, hogy a Farkas settenkedik a nagymama háza körül. Szibilla azonnal dobott egy drámai fejrándítást, a szárnyaival az ég felé mutatott, és kiáltott:

„Ó, jaj! Ó, világ, miért kell ilyen ármányos tetteknek megtörténniük! Hát nincs igazság? Nincs erkölcs? NINCS SZÍV AZ ERDŐBEN?”

A Farkas zavarodottan nézett rá. „Te meg mi a csudát művelsz?”

„Ez itt nem csupán egy sóhaj… EZ EGY TRAGÉDIA! Ó, Piroska, édes Piroska! Ha tudnád, milyen sötét árnyak borulnak rád hamarosan! Ha tudnád, milyen bűnös szándék lapul az álruhás Farkas szívében! JAJ!” Erre persze felfigyelt Piroska is, aki időközben a nagymama házához ért.

A Farkas csak pislogott. Szibilla könnyes szemmel folytatta a drámai előadást.

„Ó, sors, ó, végzet! Legyen hát az erdő a színpadunk, és legyen e pillanat az utolsó, amikor ártatlan lelkek tévútra léphetnek! Állat barátaim térjetek észhez! A színjáték csak most kezdődik!”

Ekkor megérkezett Mókica, a mókus, Berci, a postagalamb, Bazil, a paranoiás sündisznó és Bódog, az optimista teknős is. Piroska meg gyorsan felhívta a vadászt a mobilján, aki azonnal a nagymama házához sietett.

Így aztán együttes erővel elűzték a Farkast, aki ekkora ellenállás láttán értetlenül távozott. Szibilla pedig egy utolsó, drámai fejrándítással így szólt:

„ÉS ÍME! A JÓ GYŐZÖTT! A HŐSÖK DIADALMASKODTAK! Ez a történet elmondásra méltó lesz! Írjátok meg! Állítsátok színpadra! Én magam fogom játszani a főszerepet!” Mindenki nevetett, és Szibilla attól fogva a hivatalos erdei drámamester lett.

Lufi, a béka pedig továbbra is lebegve filozofált az erdőben. „Ha egy fa kidől az erdőben, és senki sem hallja… vajon tényleg kidőlt?” – kérdezte egy csigától. A csiga válaszra sem méltatta, inkább odébb csigázott.