Szentivánéji álom és a Babona szellemei

Szentivánéji álom és a Babona szellemei.

Szentiván éjszakáján, amikor a legrövidebb az éjszaka és leghosszabb a nappal, a két világ határai elmosódnak. Ilyenkor a Régi Hiedelmek Szellemei – akiket már csak a dédnagymamák suttogásaiban őriz az idő – újra életre kelnek, mintha a tűz pattogása hívná elő őket a múlt ködének rejtekéből. Az idén Szentivánéj varázslatos éjszakáján, amikor a nyári napforduló fénye még az éjszakát is megérintette, különös dolog történt egy kis hegyi faluban, ahol az emberek még mindig hittek a rég elfeledett babonákban.

A tűz körül, ahol a falu apraja-nagyja éppen ünnepelt, a tömegből kivált egy szarvasagancsos férfi és egy régi mondókát kezdett el énekelni: „Háromszor koppan, holnap megszólal, aki eltávozott, de sosem búcsúzott el.” Ahogy kimondta, a föld megremegett. A fák lombjai között a Régi Hiedelmek Szellemei – a Gyertyavivő lány, a Százéves bagoly, és a tó mélyéből felbukkanó Árny – lassan testet öltöttek.

Nem voltak ijesztőek, inkább kíváncsiak. Olyan világ emlékei voltak ők, amelyben az emberek hitték, hogy egy patkó az ajtó fölé szegezve, egy piros szalag a bokán vagy egy mákvirág az ablakpárkányon megvédhet minden bajtól. És ők most újra itt voltak, szelíden, egyetlen éjszakára, hogy emlékeztessék a falusiakat, hogy nem minden dolog látható a világban.

Egy kislány, Lilla,-aki mindig is hitt a csodákban, -hirtelen felállt a tűz mellől és odalépett a három szellem egyikéhez. A Gyertyavivő lány lehajolt hozzá, és a fülébe suttogva ezt mondta: „Amit elfelejtenek, az lassan eltűnik. De amit mesélsz tovább, az örökké él.” És ezzel egy kis fényt tett Lilla tenyerébe. A fényes dolog, amit Lillának adott, egy kis Szentjánosbogár volt a lámpásával. Lilla még nem tudta, hogy ezzel a gesztussal a Gyertyavivő lány kiválasztotta, így hivatalosan is ő lett a mesemondás, az emlékezés továbbvivője. Mert minden világító szentjánosbogár mögött ott rejtőzött egy történet – csak el kellett mesélni, hogy újra élhessen!

És ezen a Szentivánéjen a falusiak úgy döntöttek, hogy az egész éjszakát meséléssel fogják eltölteni! Az örömtűz mellől elsőként Ibolya néne állt fel, a falu 95 éves mesemondója, aki a Gyertyavivő lány történetének jó ismerője volt:

"Egyszer régen, amikor még a nyári esték sötétje mélyebb volt, mint most, a Gyertyavivő lány maga is itt élt a mi falunkban, Eszternek hívták. Csendes volt, mindig figyelmes, és gyakran látták az öregasszonyokkal a hegyoldalba menni, gyógynövényeket gyűjteni. De amit kevesen tudtak róla, hogy Esztert gyógyító tehetséggel áldotta meg a sors. Egy Szentivánéjen, amikor a két világ határai elvékonyodtak, a lány eltűnt. Az emberek gyászolták, de aznap éjjel valaki látta a tó túlpartján, gyertyával a kezében, egy csónakban a víz fölött, úgy viselkedett mint akire már nem érvényesek a földi szabályok. Ezért kapta a Gyertyavivő lány nevet. Azóta csak ilyenkor Szentiván éjjelén jelenik meg egy kis időre. S hogy mit keres most Eszter évről évre közöttünk? Talán a saját meséjének a végét. Vagy csak azt, hogy sose felejtsük el: mert néha a legapróbb fény is megmutatja, merre visz az út a sötétben.

A mese mindenkinek tetszett.

A második történetet Kató néni mondta el a százéves bagoly szellemről, aki a falu legöregebb lakója volt – még ha ezt kevesen is tudták róla. Nem azért, mert rejtőzködött, hanem mert csak az vette észre, aki türelmesen nézte a fák sűrűjét, vagy csendben megállt a holdfényben és megpillantotta. A bagoly a templomtorony mögötti öreg bükkfán lakott, és a szárnyai alatt őrizte a falu elfeledett titkait.

Nem huhogott sokat. Inkább figyelt. De akinek egyszer megszólalt, az sosem felejtette el. Mert a bagoly huhogása nem olyan volt, mint a többi bagolyé – benne volt száz év minden elhallgatott története. A gyerekek hittek abban, hogy ha valaki Szentiván éjszakáján háromszor körbetáncolja a bükkfát, és egy kérdést suttog a bagoly válaszol neki… Az egyik évben egy fiú, Ákos ezt tette és miután körbetáncolta a fát, azt kérdezte tőle: „Hová tűnt az apám, akit sosem ismertem?” Aznap éjjel a bagoly egy ágat ejtett le a fájáról, melybe régi rúnák voltak karcolva. Ákos később megtalálta ugyanazokat a jeleket az apja egy régi naplójában a padláson – és abból tudta meg, hogy az apja vándormese-mondó volt, aki elindult, hogy új történeteket gyűjtsön, de sosem tért vissza. Itt véget ért Kató néni meséje, és Károly bácsi vette át tőle a mese staféta botot és a következőket tette hozzá Kató néni meséjéhez:

„Emlékszem, hogy a bagoly már élt, amikor még a falu helyén a régi kőtorony állt, amelyben egy Csillagfigyelő lakott, ő minden Szentivánéjkor a csillagok mozgásából jósolt. Aztán egy nyáron ő is eltűnt, mint Eszter és csak a bagoly tudta, hogy hátra hagyta az égre rajzolt naplóját – egy olyan kódolt üzenetet, amit azóta, senki sem tudott megfejteni. És a százéves bagoly őriz egy hajtogatott levelet is – nem papírból, hanem nyírfakéregből, amit egy szerelmespár rejtett el az öreg fa odvában. A levélben olyan ígéret áll, amit még nem teljesítettek és így szól: „Ha száz év múlva is világít a Hold, keress a gyertyaláng mögött!”

Jesszusom, hát ez a Gyertyavivő lánynak, Eszternek szól.-mondta Ibolya néni.

"És a bagolynak van még egy titka, -folytatta Károly bácsi, amit még ő sem mondott el senkinek: a saját nevét. Mert ahogy a régi mesék tartják, „akit néven szólítanak, azt a sors felébreszti.” Lehet, hogy te Lilla leszel az első, aki valaha is megtudja, hogyan hívták őt, amikor még pelyhes tollú fióka volt?" Ekkor azonban a Szentivánéji programok szervezője félbe szakította a mesélőt és arra kérte a mesemondókat, hogy tartsanak egy kis szünetet.

Lilla felállt a tűz mellől és mivel megszomjazott elindult a kúthoz friss vizet inni. Ahogy visszatért, a bokrok között halk, türelmetlen krákogás hallatszott. Egy apró, kócos sün gurult ki – hátán borókabogyók és egy összegyűrt térképdarab.

„Na végre! Azt hittem, még egy évig várhatok itt, amíg valaki rám talál.” -morogta. „Engem Mákosnak hívnak, és igen, tudok beszélni. Ne nézz így rám, ne mereszd a szemedet – minden sün tud, csak a legtöbben túl udvariasak, hogy megszólaljanak.”

Lilla elkerekedett szemmel hallgatta a sünit, miközben a szentjánosbogár a tenyerében pislákolt –így nem volt benne félelem, csak kíváncsiság.

„Szóval,”- folytatta Mákos, -„te vagy az új meseőrző? Jó. Mert van valami, amit régóta keresek… egy csillagatlasz, amit a Csillagfigyelő hagyott hátra. A bagoly tudja, hogy hol rejtette el, de csak annak súgja meg, aki képes megérteni a csillagok nyelvét.”

A süni ekkor előkotort egy rajzot, amelyen furcsa, spirálszerű minták és apró, rajzolt falevelek voltak. „Ez vezet el a következő helyre: a Feje tetejére állt Tölgyhöz, ahol másképp telik az idő.” Velem tartasz? Kérdezte Mákos, mire Lilla rábólintott – és ezen a bolondos Szentivánéjen egy beszélő sünivel, elindult a csillagok titkai és egy elfelejtett napló keresésére.

A napló, a süni fordításában,- egy bizonyos Elfeledett Kertről számolt be, ami valaha a falu féltve őrzött titka volt – egy rejtett zúg, ahol a virágok nem hervadtak el, és a madarak dalai akkor is szóltak, ha senki sem hallgatta őket. A legenda szerint egy réges-régi botanikus hozta létre, aki nemcsak növényeket termesztett, de minden fa lombja egy régi történetet őrzött, minden virágszirom egy valaha elmondott kívánságot rejtett.

Ám ahogy teltek-múltak az évek és a mesék elhalkultak, a kert is álomba szenderült. A bejárata eltűnt az idő sűrűjében –és ekkor ezen a bizonyos Szentivánéj hajnalán Lilla és Mákos, a beszélő süni, a térkép egy mohos sarkából a következőket olvasták ki:- „Keresd a kulcsot az ibolyafényben."

Aztán kiderült, hogy a kert kapuját nem is kulcs, hanem Lilla gyermekkori dala nyitja, amit az édesanyjától tanult. Ekkorra már csatlakozott hozzájuk a Százéves bagoly is. És amikor Lilla éneke visszhangozni kezdett a levelek közt, a kapu lassan kinyílt. Odabenn moha borította a régi padokat, az ösvények mentén üvegcsék lógtak a fákról, bennük világító képek: első szerelmek, elveszett nagyszülők hangja, be nem teljesült álmok foszlányai.

És a kert közepén volt egy kút, amelybe ha belenézett valaki, nem a saját tükörképét látta meg benne, hanem a gyerekkorát, az addigi életét. Amikor Lilla belepillantott egy apró hintát látott, rajta egy magát ringató kislánnyal,– a saját múltbéli énjével találkozott, aki a világot még csak meséken keresztül értette. 

Amikor Mákos, a süni nézett bele a kútba, magát látta, amint Lilla dédijének a papucsában szunyókál, aztán a dédi reggel felébred, belebújik a papucsába, de jajj Mákos tüskéi megszúrják. Ekkor a kis szentjános bogár fénye halványan felizzott Lilla tenyerében, mire a kert virágai újra nyílni kezdtek. Az Elfeledett Kert újra életre kelt.

Harmadik történet:

Ezt a mesét Ixi, Lilla nagyanyja mesélte el: Ti nem ismertétek, de minden Szentjános éjen megjelenik Bodza a varázsmacska, aki valaha egy boszorkány társa volt – egy bölcs, magányos asszonyé, aki a régi világ szokásait őrizte. Amikor egy szeles Szentivánéjen a boszorkány nyomtalanul eltűnt, Bodza megszűnt nyávogni, néma lett. És azóta minden nyárfordulón felbukkan, egy sziklafal tövében, és újra beszél, sőt mi több álmot is tud fejteni. Aki megsimogatja, és lehunyja a szemét, újraéli a legelső történetet, amit valaha hallott gyerekként." És ekkor Lilla egy sötét árny alakot pillantott meg, ami macskává formálódva intett neki, hogy kövesse:

Amikor Lilla és Mákos a szentjános bogarak fényénél követték a macskát, megérkeztek ahhoz a tisztáshoz, ahol az a bizonyos Bodza nevű macska heverészett, aki amikor meglátta őket így szólt:

„Na végre! Látom a fényt a tenyeredben Lilla, és nini, itt van Mákos, a süni is, meg a térkép. És ekkor Bodza megpillantotta a Százéves baglyot is, aki ott surrogott a fejük felett.

Na, őrá nem számítottam!-mondta Bodza hosszan elnyújtva virnyákolva.

Később kiderült, hogy régen Bodza és a százéves bagoly jó barátok voltak. Egymás mellett ültek az öreg bükkfa ágán, amikor a boszorkány – Bodza egykori gazdája – és a Csillagfigyelő együtt keresték a világ rejtett dolgait: az álmok zenéjét, az emlékek fényét, a csillagok és történetek összhangját. Akkoriban a bagoly a bölcsességet, Bodza a kíváncsiságot képviselte – és együtt figyelték a világ változását. Ám amikor a boszorkány eltűnt, valami történt. A bagoly úgy vélte, hogy az idő elcsúszott – és többet nem szólt Bodzához. Így váltak idegenekké – túl sokat tudtak egymásról ahhoz, hogy ismét bizalommal nézzenek a másik szemébe.

De most, évszázadokkal később, amikor Lilla és Mákos visszatértek az Elfeledett Kertből, s Bodza és a bagoly újra találkoztak a tisztás közepén… a levegőben érezni lehetett a csodát. Lilla a kis szentjánosbogár lámpással a kezében, amely pislákolt egyet, fülében egy régi dallamot hallott. Egy dalt, amit a boszorkány dúdolt, mikor Bodzát a karjába vette, és amit a bagoly is hallott, mikor a fák fölött röppent. És Lilla elkezdte ezt a dalt hangosan énekelni. Bodza és a bagoly még mindig nem szóltak semmit, csak néztek maguk elé. Hosszú ideig. Aztán a bagoly lehajtotta a fejét, Bodza farka meg egy ívet rajzolt a porba – egy szimbólumot, amit csak ők ketten ismertek. Egy rég eltemetett világ emlékét, a természet újjászületését, és Lillának köszönhetően Szentiván éjen ismét lelki társak lettek.