Tudorka, az okos galamb

Tudorka, az okos galamb.

Volt egyszer egy galamb. Nem volt igazán szép madár, mégis különlegesnek bizonyult.  Szürke tollát a kora reggeli harmat fésülte fényesre, tekintete pedig olyan bölcs volt, mintha minden iskolás gyermek könyvét legalább egyszer kiolvasta volna már.

Minden reggel olyan pontosan érkezett, mintha csak órát hordana a szárnya alatt. Felröppent az iskolai tanterem párkányára, és onnan figyelte a gyerekeket olyan elegáns nyugalommal, mint egy idős professzor, aki azt ellenőrzi, jól tanulnak-e a kisdiákok.

A gyerekek már megszokták a jelenlétét. Néha jobban figyeltek rá, mint az unalmas és nehéz matekleckére. Ami nem is csoda, hiszen ez a galamb nem csupán üldögélt az ablakpárkányon, de képzeljétek, még a tanító kérdéseire is mindig tudott válaszolni. Valahányszor a tanító kérdést tett fel, a galamb finoman ingatni kezdte a fejét, és halkan, de határozottan így szólt:

– Tudom... tudooooom...

A gyerekek kuncogtak, a tanító is mosolygott a bajusza alatt, és a galamb ettől még okosabbnak hitte magát. A gyerekek nevet is adtak kis kedvencüknek. Ő lett a Tudorka, a bölcs párkánylakó, aki mindenre tudja a választ, vagy legalábbis azt állítja.

Egy napon a tanító különös játékot talált ki.

– Gyerekek! – szólt rejtélyesen. – Ma fordítunk egyet a világ rendjén. Ti fogtok kérdezni. De nem engem, még csak nem is egymást,  hanem Tudorkát a galambot! És, ha valakinek sikerül olyan kérdést feltennie, amire még ő sem tud válaszolni, az jutalomban részesül!

A gyerekek szeme felragyogott. Már repültek is a kérdések:

– Miért szürke a galamb tolla?
– Hány galamb él a világon?
– Tudsz-e kézen állni?
– Mondd meg, mitől fényes a nap?

A galamb minden kérdés után picit megrázta a fejét, és mély, tudálékos hangján válaszolt:

– Tudom....tudoooom...

A gyerekek hol csalódottan, hol kacagva dőltek hátra. Úgy tűnt, senki sem foghat ki rajta. Már majdnem feladták, amikor a hátsó padból felállt egy aprócska, szőke kislány, akit addig alig lehetett hallani.

– Tudorka... Te, aki mindent tudsz – mondta bátortalanul. – Mondd csak... milyen az, amikor valaki mosolyog, de a szíve közben szomorú?

A teremben hirtelen csend lett, még a levegő is megállt, Tudorka mozdulatlanná dermedt a csodálkozástól. Csak nézett. Nem bólogatott, még csak nem is szólt. Csendben volt. Olyan csendben, amelyben még a gondolatok is meghallatszanak.

A tanító valamiféle vigasztaló választ keresett, ám végül csak ennyit mondott:

– Ez bizony olyan kérdés, amire a válasz nem a tudásban, hanem az érzelmekben rejlik.

A galamb nem mondta, hogy tudja. Csak pislogott, kicsit közelebb lépett az ablaküveghez, és végül... csendben maradt.

A kislány egy különös jutalmat kapott. Egy galambtollból készült könyvjelzőt, amit a tanító maga készített neki saját kezével, és mellé olyan őszinte, szívből jövő mosolyt, ami nemcsak az arcán tükröződött, de mindenki tudta, hogy valódi érzés bújik meg mögötte.

Azóta is ott ül a galamb minden reggel a párkányon. Néha válaszol, néha csak hallgat. De a gyerekek másként tekintenek rá. Már nemcsak okosnak tartják, hanem olyasvalakinek, aki, ha kell, hallgatni is tud.