Zani és a kis vitorlás

Zani és a kis vitorlás.

„Ha vitorlát látsz, amint a szélbe kap,

gondolkodj el azon, mit is álmodhat?

Egyetlen nagy vágya mi más is lehetne?

A morajló tengeren ringani szeretne.”

Nem is olyan messze innen, egy barátságos, napsütötte kikötőben élt egy apró vitorlás. Ott ringott a vízen, néha egy-egy madár árnyéka suhant végig a testén, máskor a hullámok suttogtak neki esti mesét. A móló népe Szellőcskének nevezte el, mert mindig elsőként érzékelte a szél érkezését, és játékosan üdvözölve, mindig meg is hajolt felé.

Szellőcske boldog kis hajó volt. Napjai ringatózással, sirályszámolással és persze álmodozással teltek. S hogy mi volt a legnagyobb álma? Az, ami minden más vitorlásé. Részt venni a Vitorlák Táncán, amely minden évben a legfontosabb eseménynek számított a kikötőben.

Ezen a tengeri ünnepen még az  éjszakai Hold is lelassítja a járását, hogy megnézze, hogyan táncolnak a legszebb vitorlások a vizen. Ilyenkor nem számít a méret, a vitorla motorja vagy a csillogás. Csak az számít, hogy miképpen hallgatja meg a szeleket, és mit mesél el a táncával a többieknek.

Szellőcske pedig szívből készült.

– Készen állok – mondogatta. – Idén meglásd, én is ott leszek!

Vitorláját a napon szárította, gondosan óvta, igazgatta. Fényt kért a csillagoktól, fodrokat a hullámoktól, és hasznos tanácsokat a többi hajótól.

Legjobb barátja, Zani, egy kis pók volt, aki a vitorla sarkában lakott. Halk, bölcs kis lény volt, aki egész nap fonogatott, és esténként a vitorlás történeteit hallgatta.

– Szerinted elég szép vagyok? – kérdezte Szellőcske egyik este.

– Nem a szépséged számít, hanem az, hogy hogyan viselkedsz a széllel! – felelte Zani.

– De a többiek… olyan tökéletesek! – sóhajtott a hajó.

– Te pedig olyan valaki vagy, aki még a pókokra is vigyáz. Azt hiszem, ez sokkal többet számít.

Hamarosan elérkezett az idő, és már csak egy éjszaka volt hátra a várva várt ünnep kezdetéig. Ám sajnos nem a csillagok érkeztek meg elsőnek, hanem a vihar. A tenger háborogni kezdett. A szél harapott, a hullámok csapkodtak. Szellőcske hősiesen állta, de másnap reggelre… a vitorlája rongyos foszlányokban lógott.

– Vége – suttogta elkeseredetten. – A tánc… elúszott.

Zani, a kis pók nem szólt. Szomorúan hallgatta barátját. Aztán egyszer csak lemászott a vitorlásról, majd csendben eltűnt.

Zani a kikötő mélyébe sietett. Ott lakott a pókok közössége. Evezőlapát alól, korhadt gerendák közül és mentőgyűrűk repedéseiből bújtak elő a társai. Volt köztük feketefonású gyorspók, álmodozó kertipók, sőt, egy kis fehér selyempók is, aki mindig az eget nézte.

Zani így szólt hozzájuk:

– A barátom Szellőcske… a hajó, akiről meséltem… megsérült. Éppen a nagy nap előtti éjjel. De tudjátok, hogy ő mindig vigyázott rám. Elrejtett és megvédett, ha kellett. És most nagyon, de nagyon szeretne táncolni.

A pókok figyelmesen hallgatták, aztán az egyik pók megszólalt:

– Mi ugyan nem tudunk táncolni, de tudunk szőni. Szívesen segítünk.

És megindult a sereg.

A pókok szorgalmasan dolgoztak a vitorlán. Minden szálat újra alkottak. A szakadt vászonra pókhálós mintákat feszítettek, virágokat, madarakat, hajladozó nádat és aranyló sugarakat. Zani is segített. Finom kis hurkokat készített, amikből szárnyformák lettek. A legöregebb pók elővett egy megkopott, régi dobozt, amelyben csillogó, hajszálvékony aranyfonál rejtőzött.

– Csak különleges barátságra szőhető – mondta.

És beleszőtte pont oda, ahol a legnagyobb szakadás volt. Most már nemcsak erős lett a vitorla, hanem gyönyörű is. A fény úgy csillant meg rajta, mintha napraforgók keringőznének az égen.

Amikor elkészültek, Szellőcske könnyei kicsordultak a meghatódottságtól.

– Ez nem is vitorla, inkább olyan, mint egy varázslatos mese!

Zani a vitorla csücskén ült, kicsit büszkén, kicsit elérzékenyülve.

– Akkor meséld el! Táncolj el mindent, amit átéltél, a vihart, az álmod, a barátságot!

Aznap este, mikor a Vitorlák Tánca elkezdődött, Szellőcske ringott elő a Hold fénye alatt. A varázslatos kis hajó tündökölt a szélben. Minden mozdulata kecses és lenyűgöző volt. A vitorlán, a Hold fényében,  hol egy virág csillant fel, hol egy pók, hol pedig a legszebb álom, amit még a vihar sem tudott szétszakítani.

Sok éve történt mindez, de Szellőcske ma is a tengert járja. Időnként, amikor elcsendesedik a tenger, a móló népe ha igazán fülel, ma is hallhatja, ahogy a szelek suttogják:

– Emlékszel Szellőcske táncára?

„Ha egyszer hallod, ahogy a szél mesél,

tán egy vitorlásról szól, ki társával útra kél.

Ahol barátság születik, ott otthon lesz a szív,

s ez az aprócska csoda hullámot szelídít.”