Zsivány és Cseles a titkokzatos bozótosban

Zsivány és Cseles a titkokzatos bozótosban.

Zsivány és Cseles a titokzatos bozótosban

Az ébredező fák csendesen lengették ágaikat a lakópark házai között. A madarak csiviteltek az ablakpárkányokon, minden olyan békésnek tűnt. Talán túlságosan is. Ezért Zsivány és Cseles úgy döntött,  hogy ellátogat  a lakópark szélén rejtőző, elhagyatott bozótosba, amit mindenki elkerült, kivéve a két kíváncsi cicát.

Imádták ezt a helyet, mert ott minden vad volt és szabad. Száraz ágak recsegtek a lábuk alatt, vadvirágok illatoztak, gombák bújtak össze a fák tövében, és apró rovarok szaladgáltak az avarban.

Mély egyetértésben, titkokkal teli várakozással vették az irányt a cicák a bozótos felé.

– Siessünk, Cseles! Azt hallottam, hogy a sárga keresztespók különleges hálót szőtt! – szólt Zsivány, miközben átbújt a rozsdás kerítésen.

– Ha elkapjuk, megkérdezem tőle, hogyan lehet egy éjszaka alatt függőágyat készíteni! – rikkantotta Cseles, majd hemperegve érkezett meg barátja mellé.

Játszottak, hempergőztek, kergetőztek az elhagyatott bozótosban. Éppen egy vadvirág-bokrot kerülgettek, amikor Zsivány felugrott:

– Au! Valami megszúrt!

– Biztos csak egy ijedt pók – mondta Cseles, és legyintett egyet a bajuszával. – Én is szoktam így reagálni, ha reggel valaki hozzám szól.

Kis idő elteltével Zsivány újra összerezzent.

– Most már tényleg megcsípett valami! – nyávogta, és feszült figyelemmel kezdte vizslatni a földet.

Cseles nem vette igazán komolyan barátja aggodalmát.
– Rendben Zsivány!! Nyomozzunk! Remélem nem csak képzelődsz!

Kutattak, szimatoltak, manccsal félretolták az avart, amikor Zsivány rátalált valamire.

– Ott! Nézd csak!

Egy barna, gömbölyded, tüskés  furcsaság rejtőzött az avarban.

– Mi lehet ez? – hüledezett Zsivány. – Talán valami fura gomba?

– Áh, inkább egy különleges kaktusz! – lelkendezett Cseles. – Nézd, mennyire szúrós! Lehet, hogy mérges is! Olyan, mint egy kaktuszmalac! - tette hozzá nevetve

– Vagy csak nagyon magányos – morfondírozott Zsivány, és komoly képpel nézte a barna labdát. – Talán kidobták. Nézd csak, milyen barna, biztos kiszáradt.

– De a kaktuszok híresek arról, hogy nem igényelnek sok vizet! – okoskodott Cseles. – Még a sivatagban is megélnek!

Zsivány összevonta a szemöldökét, és így szólt:
– Én a sivatagot még csak képeslapon láttam. Ott nincs más csak homok meg a kétpúpú teve, aki vizet cipel a hátán.

– Szerintem ez a kaktusz nem bírta a társaságot – tűnődött Cseles, miközben komolyan jobbra-balra lengette bajuszát. – Talán kilyukasztotta valakinek a labdáját, és kitették…

– Vagy meglökte a házi nyulat, akinek azóta is remeg a bajsza az ijedtségtől! – tette hozzá Zsivány, és nevetve gyártották egymás után a képtelenebbnél képtelenebb históriákat.

Aztán Zsivány elvigyorodott:
– Kérdezzük meg magát a kaktuszt!

Ezen a képtelenségen már hangosan kacagtak. Természetesen tudták, hogy a kaktuszok nem beszélnek. Híresen hallgatag, tüskés népség.

Ám ebben a pillanatban a „kaktusz” megmozdult.
Szörcsögött.
Röfögött.
Azután egyszer csak megszólalt:
– Ezt már sokkal korábban is megkérdezhettétek volna!

Mindkét cica úgy pattant fel, mintha valaki a farkukra lépett volna.
– B…beszél!
– És mozog!
– Ráadásul szőrös is!

A barna gömb újra beszélni kezdett, ezúttal nevetve:

– Én nem kaktusz vagyok, hanem sün! Sündisznó, ha pontosak akarunk lenni. De tetszett, amikor kaktuszmalacnak neveztetek.

– Sosem láttunk még téged! – nyávogta döbbenten Zsivány.

– Hát persze, hiszen én nappal alszom. De ha már felébresztettetek, hadd meséljek nektek! Úgyis olyan régen volt már társaságom.

És mesélni kezdett.
Mesélt nekik a bokrok alatti alagutakról, a sárgás gombáról, amitől mindig tüsszent,
a hangyákról, akik nem kedvelik a tréfát. Még azt is elmesélte, hogyan szúrta meg egyszer véletlenül a saját orrát, amikor tüsszentés közben összegömbölyödött.

A nap már lebukott, amikor Zsivány és Cseles hazafelé ballagtak.

– Hát, ez a bozótos többet rejt, mint hittük. – motyogta Cseles.

– És mostantól sokkal jobban fogunk figyelni az apró lényekre! – tette hozzá Zsivány komolyan.

És valóban így is tettek. Bár soha többé nem találkoztak a sünivel, sosem felejtették el a kaktuszmalacot, aki oly sok történetet mesélt a bozótos titkos életéről.