A Holdfényország csodája

A Holdfényország csodája.

Egyszer, nagyon régen, túl az Ezüsterdőkön és a Csendes-tavon, volt egy különös világ az ég és a csillagok között – Tündérország, ahol a Hold minden este maga mesélte el a napi eseményeket a csillagoknak.

Ebben a varázslatos országban mindenki boldog volt… kivéve három különös utazót, akik különböző okokból eltévedtek – nemcsak térben, hanem a szívükben is.

Az első egy katona volt, aki valaha büszkén harcolt egy messzi világban. Elvesztette a hitét, a célját, és egy portálon át véletlenül került Tündérországba. Mindene megvolt, de nem értette, miért nem talál békét. Minden este a Holdat nézte, és suttogta:
– Miért vagyok itt? Hol a harcom, ha már nincs ellenség?

A második egy önző és goromba balerina volt, aki híres volt különleges öltözetéről – latex nadrágot hordott a klasszikus balettszoknya helyett. Gőgösen pörgött a porondon, de közben senkit nem hallgatott meg, semmit nem köszönt meg, és csak saját tükörképét szerette.

A harmadik egy kiskutya, aki valamiért nem tudott ugatni. Nem tudta megvédeni magát, nem tudott jelezni, ha baj volt. A többiek emiatt gyakran kinevették. Ő azonban nem vesztette el a kedvét – mindennap felnézett a Holdra, és halkan nyüszített, mintha azt kérdezné:
– Mikor hallhatják meg végre a hangomat?

Egyik este a Hold különösen fényesen ragyogott. Az ég ragyogott, mintha valami készülne. És valóban: a Hold megszólalt.

– Három szív, három sors, három esély a változásra. Aki megérti önmagát, az megtalálja a helyét Tündérországban.

A katona másnap reggel nem a kardját vette fel, hanem elindult segíteni a virágokat gondozó tündéreknek. Először furcsán néztek rá, de hamarosan rájött, milyen jó érzés alkotni, nem rombolni. Megértette, hogy a valódi harc nem a külvilágban, hanem a szívünkben van – és ő győzni akart.

A balerina egy nap tükör nélkül ébredt. A palotát valami varázslat homályosította el. Nem látta önmagát, csak a többiek arcát. Rá kellett jönnie, hogy senki nem mosolyog rá. Ekkor találkozott a kiskutyával, aki halkan odabújt hozzá. A balerina először meglepődött, de aztán halkan megsimogatta. A kiskutya szemei ragyogtak.

– Miért nem ugatsz? – kérdezte.

A kiskutya csak csöndben pislogott. És akkor, mintha valami megváltozott volna, a balerina először nem saját magát nézte, hanem valaki mást érzett fontosnak. Elkezdett másokon segíteni – és egy nap a kiskutya halkan, először csak egy „vau”-t mondott. Aztán egyre hangosabb lett, míg végül teljes hangján ugatni tudott!

A balerina sírva nevette el magát. A latex nadrágját levette, és tündérbarátai varrtak neki egy különleges, fénylő balettszoknyát – benne egy holdformájú mintával. Már nem volt önző. Megtapasztalta a szeretet örömét.

És a katona, aki megtanult építeni, nem rombolni, lett a Tündérkert őrzője. A balerina, aki mások szemén keresztül kezdte látni önmagát, lett az új tánctanár. A kiskutya pedig, aki végül megtalálta a hangját, minden reggel megugatja a napkeltét – jelképezve, hogy minden hang számít, még a legcsendesebb is.

És a Hold? Minden éjjel tovább mesél, de most már boldogan, mert tudja:
Ha a szív megváltozik, a világ is fényesebb lesz.