A titokzatos festő

A titokzatos festő.

Leopold királyról az a hír járta, hogy meglehetősen hiú volt: ahány tükör mellett csak elment egy nap a palotában, mindbe belenézett. Reggelente három szolga öltöztette, miközben másik kettő a haját fésülte, egy pedig csak azért állt mellette, hogy megdicsérje az öltözékét, amikor végeztek. A királyi palásthoz egyenesen Toszkánából hozatta a vörös bársonyt, mert a környéken nem talált megfelelőt. Amikor pedig alkalmanként egy-egy portré készült róla, legalább kétszer annyi időt töltött a tükör előtt tollászkodva, mint egyébként.

 - De szép vagyok! - jegyezte meg ilyenkor elégedetten, ahogy végigmustrálta elkészült toalettjét. - Ma igazán jól festek ebben a koronában! - tette hozzá. - Ugye te is így gondolod, komornyikom?

Hű komornyikja, Henrik persze bólintott, nem is nagyon mert mást tenni, nehogy az uralkodó újrakezdje a készülődést! De gondolatban közben már a májusi, jubileumi ünnepségen járt. - Hejj, uram, teremtőm - sóhajtott magában Henrik,- ha ma öt órát szobroztam itt, serényen bólogatva, akkor májusban kétszer annyit fogok! 

Az ünnepi portré elkészítésére Etset von Ash németalföldi festőt kérték fel. A sokak által ismert művész seregnyi szolgával érkezett, akik cipelték a kellékeket: tégelyeket, ecseteket, palettát, és külön szekéren hozták neki a legjobb minőségű vásznat! 

Három hétig megállás nélkül dolgozott. Órákon keresztül csak kente, fente, húzta, nyúzta a festéket, és alkalmanként annyira koncentrált, hogy talán még a nyelvét is kinyújtotta egy-egy pillanatra. 

Az elmélyült munka láttán az uralkodó is igen bizakodó volt, de amikor végre pillantást vethetett az elkészült műre, mit lát! Egy csúnya, vén öregembert, koronával a fején! 

- Hát te meg kit festettél meg, te festő?! - gerjedt éktelen haragra.

- Felséges királyom, téged bátorkodtalak - pironkodott a művész. - Tetszik neked? - kérdezte félve.

- Hogy tetszik-e?! - kiáltotta mérgesen a király. - Ha én lennék a saját nagyapám, bizonyára tetszene! Mert a korát tekintve ő lehet a képen! Hogy merészelsz ilyen vénre festeni?!

- Jaj, ne haragudj, királyom, kegyelmezz szegény fejemnek! - kérlelte a németalföldi.

És mivel Leopold jószívű uralkodó volt, rögtön meg is enyhült. Azon nyomban beíratta őt egy festőiskolába, hogy fejlődhessen, és tanulhasson a hibájából.

A stafétát Tintas Palettas spanyol művész vette át. Hallotta hírét, hogy járt kollégája, így különösen figyelt arra, hogy üde, friss megjelenést kölcsönözzön a műnek. Nem festett egyetlen ráncot, sem barázdát a képre, és amikor elkészült, mosolyogva hajbókolt a király előtt, majd így kiáltott:

- Uram, királyom, íme, a portré. 

Az uralkodó azonban alighogy egy pillantást vetett rá, így szólt:

- Ejj, te mihaszna! - kiáltotta. - Hát egy bajuszt sem tudsz festeni! Úgy meredezik az égnek itt a képen, mintha egyenesen az égig akarna felkúszni! Akár csak egy paszuly! Minek képzelsz te engem? A paszuly-bajszú királynak?! 

- Nem, nem én - rázta meg a fejét szégyenkezve a festő. A király így folytatta:

- Jól van, na. Talán csak nem festettél még elég bajuszt. Utad az udvari borbélyhoz vezessen! Ott nyugodtan tölts el annyi időt, amennyi szükséges, és tanulmányozd a bajszokat. Kérdezz is bátran, ha szükséges, a lényeg, hogy legközelebb már jól menjen.

Tintas Palettas pedig bólintott, és szégyenkezve elkullogott.

Őt Holvanah Vasson holland festő követte. Nagy bizakodásra adott okot, hisz számos európai uralkodót megfestett már! A kép el is készült hamar, és láss csodát! A király elégedett is volt!... Egészen addig, míg a haja színét meg nem pillantotta.

- Te festő! - háborodott fel. - Szőkére kellett volna festened! Miféle sárga ez? - vonta kérdőre a hollandot. - Színe, mint a sajté! A hajam formája pedig olyan a képen, mint a makaróni! Így meg mintha csak egy tál sajtos makarónit néznék! - bosszankodott.

- Jajj, bocsánatodért esedezem, királyom, de tudod, összekevertem a tégelyeket. Hiába a felirat, rosszat hoztam el otthonról. Mert olvasni, azt sajnos nem tudok...- vallotta be.

- Művész ember létedre nem ismered a betűket? Ez nagyon elszomorító... De szerencsére tudjuk orvosolni! - mondta neki az uralkodó. - Menj, és csatlakozz udvari tanodánkhoz, ahol megtanítanak a betűvetésre! 

A piktor persze örömmel beleegyezett, csak tömlöcbe ne vessék.

Az ünnepség azonban gyorsan közeledett, és a jubileumi portré még mindig nem készült el. Ezért a királyság hét megyéjének huszonnyolc sarkában kihirdették, hogy keresik azt, aki az uralkodót a maga valóságában le tudja festeni, jutalmul pedig negyvenöt véka aranyat ajánlottak fel. Persze gyorsan híre ment a király kritikus természetének, és mivel senki sem akart a saját fejére bajt hozni, nem igen akadt újabb jelentkező a feladatra.

Egy nap aztán különös utazó érkezett a palotába. Hosszú, kék, vászon köpenyt viselt, hatalmas csuklyával, mely az arcát is takarta. Hogy ki volt ő, senki nem tudta, mert bizony egyetlen árva szót sem szólt. El is nevezték a "Néma festőnek". Az uradalomban gyorsan híre ment, és gazdagtól szegényig, gyerektől aggastyánig mindenki azt találgatta, ki lehet ez a fura szerzet, és honnan érkezhetett.

A rejtélyes festő gyorsan, és határozottan dolgozott. Minden nap pontosan érkezett, és ugyanígy távozott, mígnem egy heti megfeszített munka után egy fejbiccentéssel jelezte a főtanácsos felé, hogy elkészült.

Annak pedig rögtön hevesen kezdett verni a szíve a nagy izgalomtól, na meg Henriknek, a komornyiknak is, aki úgy érezte, hogy még egy több órás lokni bodorítást az ő végtelen türelme sem bír már el. Így talán senki nem szerette volna nála jobban, ha a kép megfelelőnek találtatik.

A titokzatos festő hátralépett, a király szolgálói pedig lerántották a műről a lágy selyem leplet.

És ott volt ő, az uralkodó! Pontosan úgy, ahogy mindenki ismerte.

A király elégedetten bólintott:

- Ez igen... ez én vagyok! Kiváló munka! - állapította meg, majd közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a részleteket. Ekkor arca elkomorult:

- De, de én ezt nem értem... Ezek itt az arcomon barázdák... Nem is kicsik! Némelyik olyan mély, hogy virágot lehetne bele ültetni! A bajszom meg igencsak hetyke. Mintha kíváncsiskodna. A hajam meg...nos, hát igen, ugyanolyan sajtsárga... De valahogy.... érdekes módon... mégiscsak... tetszik. Egyszerűen tetszik - hitetlenkedett. Majd az idegenhez fordult:

- Te festő, te nagyon érted a szakmát! Ki vagy te és melyik iskolában tanultál?

A festő ekkor megemelte karját, és levette a csuklyát a fejéről. A sűrű szövésű vászon alól egy hosszú, szőke, ragyogó hajfonat bontakozott ki.

- Felséges királyom, a nevem Bíró Helga - mutatkozott be illedelmesen a lány. - Magyarországról jöttem, egy piciny kis faluból. Édesapám tanított meg bánni az ecsettel és festékkel.

A király lenyűgözve hallgatta. - Na, akkor mondd meg nekem, te Bíró Helga - szólította fel, - hogy lehet az, hogy árkokat, barázdákat festettél az arcomra, na meg egy kíváncsi bajuszt, és valahogy, valamilyen különös, mágikus módon, mégis tetszik. Mi vagy te, valami boszorkány?

Helga elmosolyodott: - Nem vagyok, és nincs különösebb titkom. Az édesapám arra tanított, hogy ne csak kívülről fessem le az embereket.

- Ezt meg hogy érted? - kíváncsiskodott a király.

- Arról van szó - vágott bele a lány, - hogy bár látom, amit festek, nem arra koncentrálok, hogy pontosan hogy néz ki valaki. Sokkal inkább arra, hogy én milyennek látom. A külső önmagában semmi, a belsővel együtt válik igazán értékessé. Ez a gondolat vezeti a szívemet, és ez irányítja az ecsetet a kezemben. 

A király érdeklődve hallgatta. - Valóban? - kérdezte. - és mit ismersz az én belsőmből?

Helga így felelt: - Tudom például, hogy a többi festőt iskolába küldted, hogy még jobbá váljanak. Az egyik festeni tanul, a másik megismeri a tökéletes bajszokat, a harmadik pedig írni készül.

Majd folytatta: - Annak is híre ment, hogy az éhezőket, betegeket nem hagyod magukra, támogatod őket étellel, lakhatással, orvossággal, a szegények iskolájáról nem is beszélve. 

A király elérzékenyülve hallgatta. 

- Azt hiszem értem - mondta - Te nem csak azt fested le, ami kívülről látszik, hanem azt is, ami belül van.

- Pontosan! - helyeselt Helga. - Mindenkit a maga teljességében látok, és festek meg.

A király nagyon boldog volt, hát még, a komornyik! Ez ugyanis számára azt jelentette, megszűntek az órákig tartó készülődések és várakozások! A királynak már nem kellettek a túlzó külső megerősítések, hogy elhiggye, értékes ember és szép a lelke.

A lány megkapta a 45 véka aranyat, sőt ugyanennyit küldtek az édesapjának is, amiért ilyen nagyszerű gyermeket nevelt! Próbálták marasztalni, de Helgának dolga volt Magyarországon: az apró festő tanoda következő tanévében várta az osztálya.

Abban viszont megegyeztek a királlyal, hogy bárkinek is van szüksége portréra a királyi családban, azt Helga fogja festeni.

Azóta is visszajár minden egyes évben. És bár a portrén évről évre egyre idősebb az uralkodó, valódi szépsége mit sem fakult, azóta sem.