A zeneiskola

A zeneiskola.

Egy szép, szeptemberi napon, mikor már hűvösek voltak a reggelek, néhány zenepedagógus érkezett az osztályba, az elsősök közé. Tanulókat verbuváltak a zeneiskolába. Jázminnak is megtetszett a zenetanulás ötlete, és ő is jelentkezett. Zongora szakra. De sajnos az hamar betelt. Így a zenetanárnő a hegedű szakot javasolta, amit Jázmin elfogadott.

Jázmin szorgalmasan járt az órákra. S minden évben ügyesebb lett. Egy két évvel később, már darabokat adott elő a helyi koncertteremben, sok más iskolatársával együtt. Amikor tíz éves lett, és ő következett, a zongora tanárnő, nagyon izgult, mert a zongora kíséret már komoly odafigyelést kívánt tőle is. Ám ahogy nőtt a tudása, egyre több lett a zeneiskolai elfoglaltsága. Majdnem minden délután a zeneiskolában volt, szolfézs, zongorás próba, duett próba. Majd, mint, egy málhás szamár, hátán a hátizsákkal, kezében a torna zsákkal és a hegedűvel, hazafelé lépegetett. Messze laktak a központtól. De azok a séták, legalább kikapcsolódást jelentettek a szabad levegőn, a lecke írás előtt.

Jázmin egy nap, bejelentette, hogy abbahagyja a zene tanulást. A szülei nem örültek neki, sőt a zeneiskola tanárai sem.

- De miért?- kérdezték a szülei.

- Mert nem jut időm a tanulásra, túlságosan leterhel a sok foglalkozás. - válaszolta Jázmin. 

De nem ez volt az igazi oka. Gabriella, a hegedű tanárnő, ugyanis, annyira túlhúzta a hegedű órákat, hogy ha kettőkor volt órája, még háromkor sem került sorra, és még az előtte lévő növendék is ott ült. Ezt az idő rabló, végtelen várakozást unta meg Jázmin, örökre. Csak ezt nem találta elég jó érvnek, a szülei előtt. Így a zene tanulásnak, vége szakadt. Ám nem várt módon, Jázmin tanulása, nem hogy nem javult, hanem romlott.

-Kislányom azért hagytad abba a hegedülést, mert nem jutott időd a tanulásra, s most sokkal rosszabbul tanulsz! - mondta haragosan az anyukája.

Jázmin, nem tudott, mit felelni, mert valóban így volt. S maga sem tudta miért.

Úgy tizenöt évvel később, amikor már Jázmin huszonöt éves volt, egy reggeli során ismét szóba került a zeneiskola.

-Mikor befejezted a zeneiskolát, hogy leromlottak a tanulmányaid! Nem tudom, miért hagytad abba, pedig azt mondták rólad a zeneiskolában, hogy olyan zenei hallásod van, ami tíz évben egyszer születik. - fejezte be az anyukája.

Jázmin kezében megállt a pirítós.

- Micsoda? S ezt nekem most kell megtudnom? Miért nem mondtátok el ezt akkor?- kérdezte megrendülten Jázmin.

- Nem mondtuk el.

- Köszi, hogy most végre megtudtam. - szólt kissé ingerülten Jázmin.

Nem volt nagyon mérges az anyukájára, mert őt végérvényesen a könyvek szeretete csábította el. De ez az információ mégis sorsfordítónak bizonyult. Egész hosszú iskolai évei alatt, mindig a szent matek volt az egyetlen értékmérő. Pedig meg lehetett volna keresni az egyéni erősségeket, és azokat fejleszteni. A gimnáziumi osztályfőnök úgy vélte, hogy csak a rosszal kell foglalkozni, a gyengeségekkel, a jóval nem. Így Jázmin egész életében, kicsit sutának érezte magát. De ez akkor nem így van! Én is kaptam tálentumot a Jóistentől! Én is tehetséges vagyok, és nem vagyok buta. Gondolta magában Jázmin. Ez a tudás ettől a naptól kezdve, örökre balzsamozta a lelkét.

S mi lett a zenével? Jázmin idő jártával, leporolta a kamaszkorában vett gitárt, és rendelt kottákat. A kottát már ismerte. S elkezdett gitározni tanulni.

Mert vannak olyan tevékenységek az ember életében, melyek arany szállal kötődnek az ember szívéhez, és ezeket a tevékenységeket, az ember csak úgy, önmagáért szereti csinálni. S ezek a dolgok előbb utóbb, lassan visszalopakodnak az ember életébe, egy pici helyet követelve maguknak. S ezekből a hobbi tevékenységekből nőhetnek ki a legszebb virágok, melyek később akár más embereket is gyönyörködtethetnek.

Igaz történet alapján.