Az Eszterág-küldetés

Az Eszterág-küldetés.

        Egy érmelléki falucskában, a templom melletti oszlop tetején újra életre kelt a régi fészek. Megérkezett Keledió, a gólya! Óvatosan rendezgette a gallyakat, csinosítgatta otthonát, s gondosan készítette elő a helyet a fiókák számára. Várta a párját, hogy együtt nevelhessék majd  az élet apró csodáit.

Már minden hím gólya visszatért a faluba, fészkükben rendezkedtek, kelepelésükkel töltve meg az eget, de a Keledió párja még sehol sem volt. A gólya sokat szomorkodott emiatt, de nem adta fel a reményt. Hitt benne, hogy egyszer még visszatér hozzá hűséges párja.

Aztán egy napon, mikor a nap már a fák mögé hanyatlott, ismerős hang hasította a levegőt, egy különleges kelepelés, amit azonnal felismert. A párja volt az, Kelepásztor. Fáradtan, porosan, de épségben érkezett meg. Még ki sem pihente az út fáradalmait, máris izgatottan kezdett mesélni. A gólya szeme csillogott a viszontlátás örömétől, de ahogy hallgatta a párja izgatott, suttogó kelepelését, a boldogságába lassan aggodalom vegyült. A hazatérő madár nemcsak a távoli tájak illatát hozta magával, hanem a hírt is. Rossz hírt.

-        Messze délen, az erdők mélyén, ahol már csak a legbátrabb madarak merészkednek, valami rejtélyes dolog történt. A fák kérgén ismeretlen jelek jelentek meg, furcsa minták, amelyek úgy néznek ki, mintha valaki betűket írna.

A fészekben csend lett. A tojó felborzolta a tollait.

-        Mi a manók azok a betűk? És kik csinálják?

-        A betűk olyan kricckraccok, meg ákombákomok. A betűzőszúk csinálják.

-        Befűző tyúúúk?

-        Dehogyis, te butus, be-tű-ző-szúk! Aprók, de megállíthatatlanok. A fába rágják magukat, és ott különös, romboló szavakat vésnek a törzsekbe. Ahol járnak, ott elhalnak a lombok, elhallgatnak az erdei dalok. Főleg a fenyveserdőket támadják meg!

-        Akkor segítenünk kell. De hogyan? Hirdessük meg a gólyatanácskozást!

Kelepásztor összekelepelte a falu minden gólyáját, és izgatottan mesélte el, mit látott. Hamarosan élénk kelepelés töltötte be a levegőt, szárnyalt háztetőről kéményre, fáról toronyra, mígnem elhallatszott egészen az iskoláig.

A különös hangzavar felkeltette Máté figyelmét, aki  értette a madarak nyelvét. Tudta, hogy nem maradhat tétlen. Eszébe jutott a bácsikája, az öreg erdész, és megpróbálta meggyőzni, hogy segítsen, mert betűzőszú invázió fenyegeti az ország fenyveseit. A bácsikája kétkedve hallgatta a kisfiú különös meséjét, de mosolyogva ráhagyta:

-        Hát akkor rakd tele rovarcsapdákkal az erdőt!- s kezével legyintett.

Máté érezte, hogy nem várhat tovább. Egyedül kellett cselekednie. Visszaszaladt az iskolához, és hangos csattogásba kezdett, utánozva a gólyák csőrkattogását. A különös hang messzire szállt, s Keledió felfigyelt rá.

-          Nézd már,  a szomszédék fészkéből kipottyant a gilice! Milyen furcsa egy fiókájuk született! Se szárnya, se csőre nem nőtt!

Ám Kelepásztor, a bölcs és tapasztalt gólya megértette az üzenetet. A rejtett jelzés tisztán csengett fülébe. Egy pillanat múlva már ott állt Máté előtt, a fiú szemébe nézett, s néhány rövid csőrváltás után visszatért a fészkébe.

-        Kedvesem- kelepelte komolyan-, most útra kell kelnem. De ígérem, hamarosan visszatérek.

Azzal hangos szárnysuhogással emelkedett a levegőbe, és elindult. Keledió értetlenül figyelte, ahogy párja fészekről fészekre száll, s minden hím gólyát magával hív. Valami nagy dolog készülődött.

Megkezdődött hát a titkos Eszterág-küldetés. A gólyák átszelték a környező falvakat, mezőket, városokat, míg el nem értek a messzi havasokig. Ott, a fenyők fölött, a szirti szélben, éles szemű sólymok bukkantak fel, és elállták útjukat.

-        Kik vagytok, és mit kerestek a mi egeink alatt?- vijjogták gyanakvóan.

-         Azért jöttünk- felelte Kelepásztor-, hogy megóvjunk titeket. Olyan veszély közeleg, amely az egész élőhelyeteket fenyegeti.

És elmondtak mindent a közelgő vészről. A gólyák azt javasolták, hogy szőjék át az erdőt egy hatalmas mesehálóval, amelyben fennakadnak a gonosz kártevők, és védelmet ad minden élőlénynek.

Reggelre a fenyvescinegék már hozzá is láttak: szárnyaik suhogásával, csőrük dalával csodaszép meséket kezdtek szőni a lucfenyők ágai közé. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a királykák, majd az erdő minden madara, mindenki szívvel-lélekkel dolgozott. Mire a kártevők elértek az erdőig, már készen is lett a meseháló.

A betűzőszúk megpróbáltak behatolni, de elakadtak a mesék fonatában, hiszen minden levél egy történetet őrzött, minden ág egy dallamot zengedezett. Nem tudtak továbbhaladni, mert a képzelet ellen nem volt fegyverük.

A gólyák, küldetésük végeztével, elégedetten tértek vissza kis falujukba. A fészkek meleg otthonként várták őket.

Keledió pedig, ahogy megpillantotta párját a magasban, úgy kelepelte világgá örömét és büszkeségét, mint még soha azelőtt.  Hangja betöltötte az eget, s visszhangzott a falu háztetőin, kéményein, egészen az iskoláig elszállt, mint egy különös, titokzatos üzenet a szél hátán. Máté meghallotta… és elmosolyodott.