Hol terem a türelem?

Hol terem a türelem?.

   Egyszer volt, hol nem volt, túl az ezüstösen derengő hegyeken, volt egyszer egy bölcs, öreg király, akinek egyetlen fia volt. A királyfi okos volt, kíváncsi, sőt még kedves is, de volt egy nagy hibája: egy csepp türelme sem volt. Ha valami nem sikerült elsőre, azonnal dühbe gurult, fújt, toporzékolt, sőt még az alattvalóira is rákiabált, mintha ők tehetnének róla. Ha akart valamit, azt rögtön követelte, és ráförmedt a szolgákra:

– Most!

Az udvar népe csak így emlegette: a „ Most királyfi”. Hiába próbálták kérlelni, tanítani, csitítani, süket fülekre talált minden jó szó. Az öreg király lelkét bántotta a fia makacssága, így az udvarmester tanácsára úgy döntött, útnak indítja a fiút, hogy keresse meg, hol terem a türelem.

A királyfi tett egy kevés elemózsiát a tarisznyájába, és elindult a nagyvilágba. Ment, mendegélt, míg egy rét szélén egy öreganyóra nem bukkant, aki fűzfaágakból kosarat font.

– Jó napot, öreganyó! – köszönt illendően. Nem tudja véletlenül, hol terem a türelem?

Az öreganyó mosolygott, és így felelt:

– Felséges ifjú, a türelem ott terem, ahol kivárják, hogy megérjen. Például ebben a kosárban. Három napja fonogatom, de még ma sincs kész.

A királyfi hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.

– Három nap?! Addig én biztos nem várok! Ott piroslik az alma a fán, tele akarom szedni a kosarat. Megveszem, adja ide, most!

Az öreganyó próbálta lebeszélni róla, de nem mert ellenkezni, hát odaadta a befejezetlen kosarat egy lyukas garasért. A királyfi letette a fa alá, megrázta, telerakta friss gyümölccsel. Amikor felemelte, mind kipotyogott, rá a lábujjaira, mert a kosárnak hiányzott még az alja. Mérgesen  és éhesen tovább sántikált.

Az erdőben egy tisztáson parányi madárfiókát vett észre, amint csipogva várta az anyját. Hamarosan meg is érkezett egy tarka madár, csőrében ficánkoló kukaccal.

– Te mióta vársz erre a falatra? – kérdezte kíváncsian a királyfi.

– Reggel óta – csipogta a fióka.  De anyukám mindig visszajön. Megéri várni.

– Én nem várok! Ott van a méz a fa odvában, szerzek magamnak, most!

Így is tett. Ám a méhkirálynő épp akkor tisztogatta a kaptárt, észrevette a betolakodót és riadót fújt. A dühös méhek azonnal rajzottak a kaptár felé és jól összecsipkedték a türelmetlen királyfit. Az orra akkorára dagadt, mint egy nagy piros barack.

Fájdalmában sírva, bosszúsan ment tovább, míg egy nagy hegy lábához ért. Ott egy öreg pásztor üldögélt, mellette apró fenyőcsemeték.

– Mit csinál itt, bátyám? – kérdezte a királyfi.

– Ültetem a türelmet, felség. – kuncogott az öreg.

– Ülteti a türelmet? Hogy érti ezt?

– Ezekből a picike facsemetékből egyszer zöldellő erdő lesz. De csak húsz-harminc év múlva. Addig gondozni kell őket.

A királyfi leült mellé, nézte a facsemetéket.

– És kend nem unja? Nem bosszankodik, hogy olyan sokáig tart?

– Minden szép dolog időt kér – felelte bölcsen a pásztor. Aki kivárja, megéri a csodát. Tudja mit, felség? Van itt egy furcsa kis csemete, nem olyan, mint a többi. Az én kertembe szántam, de úgy látom, jobb helye lesz a királyi udvarban, felségednek adom.

– Azt hiszem, most már kezdem érteni, hol is terem a türelem. – mondta csendesen a királyfi.

Hazatért, és az udvar népe meglepetten nézte, ahogy letérdelt és elültette a csemetét a kertben, naponta megöntözte, mellette ült, és türelmesen várta, mi lesz belőle.

És ha hiszitek, ha nem, három hónap múlva egy csodaszép, bíborszínű rózsa mosolygott a régen oly türelmetlen királyfira. A türelem rózsája.