Valahol egy virágillattól zsongó rét szélén, a Harsányfa odvában, lakott egy aprócska, pöttyös szárnyú cserebogárgyerek, akit úgy hívtak: Csöpi.
A kis cserebogár nem volt olyan, mint a többi testvére, akik inkább a fák kérgén mászkáltak, vagy árnyékos levélredők alatt hűsöltek.
Ő folyton kérdezett. Miért sárga a pitypang? Hogy fér el egy egész lepke a bábban? És hová tűnnek el a zümmögések naplemente után?
Nemrég bújt ki a bábból, és azóta minden érdekelte, ami repül, zümmög vagy illatos.
Egy reggelen, amikor a nap sugarai pont olyan forrón izzottak, mint egy frissen sült kalács héja, Csöpi különös hangra lett figyelmes.
A közeli levendulabokor felől jött – egy ritmusos, szorgos zümmögés, mintha ezer apró láb dobolna a levegőben.
- Mi ez a zene? Ez valami titkos bogártánc? – kérdezte magától. A kíváncsiság megbirizgálta a csápját.
El is indult, kis szárnyait ügyetlenül verdesve, néha lebucskázva egy-egy fűszálról. Mire a bokrok tövéhez ért, már kicsit poros, de annál lelkesebb volt.
Ott, a levendulaárnyékban, egy igazi méhváros nyüzsgött.
A kaptár bejáratánál egy borzas szemöldökű, szigorú méhőr figyelte a jövés-menést. Szinte már-már olyan volt, mint egy virágszirmokkal teli erőd kapuőre.
De Csöpi olyan pöttöm volt, hogy simán elsurrant mellette – észrevétlenül belibbent a kaptárba.
Bent egy teljesen új világ tárult elé.
Méhek ki-be szálltak, minden mozdulatuk céltudatos volt.
Némelyikük mintha táncolt volna: köröztek, billegtek, csápostól pörögtek.
Volt ott egy idős méh, aki épp nektárt pakolt hatszögletű kamrákba, miközben dúdolt:
- Egy csepp ide, egy csepp oda,
Ez lesz holnap reggelire zsongoda!
Csöpi tátott szájjal figyelte a nyüzsgést, mikor egy vidám méhlegény röppent mellé.
Sárgás csíkjai olyan fényesen csillogtak, mintha a nap sütötte volna őket belülről
- Szervusz, apró barátom! Mit keresel itt a Méhzsong Völgyében? – kérdezte mosolyogva.
- Tanulni jöttem… Még sosem láttam, mit csinálnak a méhek, csak hallottam, hogy egész nap "dolgoznak". De mit jelent az, hogy dolgozni?
Benedek, mert így hívták a méhet, felkacagott.
- Hát azt, hogy mindenki tesz valamit a közös jóért! Mi gyűjtjük a virágport, nektárt – abból lesz a méz. Mások tisztogatnak, szellőztetnek, vigyáznak a kaptárra. Ez olyan, mint egy nagy zenekar – mindenki a saját hangszeren játszik, hogy harmónia legyen.
- És az a furcsa tánc? – kérdezte Csöpi, csillogó szemmel.
- Az a zümm-kód! Tánccal mondjuk el, hol van a legjobb virágmező. Minél gyorsabban forgunk, annál közelebb van. Minél pontosabban billegünk, annál könnyebb megtalálni. Aki jól táncol, annak több virágport hoznak! – kacsintott Benedek, és már meg is pördült egy kicsit, mintha próbálná tanítani.
Csöpi egész nap a méhekkel maradt. Segített cipekedni (legalábbis próbálkozott), kérdezett, kacagott, még egy méz ízű cseppet is megkóstolt. A nap végén egy kis darabka viaszból készült „érdemrenddel” is megjutalmazták: „A Legkíváncsibb Bogár-díjjal”.
Mikor visszatért a Harsányfa odvába, testvérei kíváncsian vették körbe.
- Na, mit tanultál? – kérdezték.
Csöpi elmosolyodott, a viaszdarabot a szívéhez szorította, és csak annyit felelt:
– A munka olyan, mint egy tánc: ha szívvel csinálod, mindenki örül tőle.
És aznap este Csöpi álmaiban méhviaszillatú virágmezők fölött táncolt, együtt a méhek zümmögő zenekarával.
Ezt a mesét írta: Mogyorosi Márk meseíró, költő
A mesemondó Apa története Egyszer volt, hol nem volt, egy modern, kreatív apuka, aki szerette a kalandokat, a nevetést és a szabad szellemet. Nem egy elvarázsolt kastélyban élt, hanem egy kényelmes, barátságos otthonban, ahol a gyerekszobák tele voltak könyvekkel, játékokkal és olyan ötletekkel, amelyek szinte kicsordultak a falakból. Ő volt a Mesemondó Apa, akinek legnagyobb hobbija a meseírás volt. Üdv...